"Pedig ezek a levelek, a hetediktől kezdve, egyre szomorúbbak és szomorúbbak lettek – persze Wang bácsi erről mit sem tudhatott. Maga arról írt, hogy a saját országában nem találja a helyét, hogy visszavágyik Beijingbe, a Dong’anmen Dajiera, s hogy ha rám gondol, halálos fájdalmat érez a szívében – miközben én egyre kevésbé értettem, amit mondani akar. Azt írta, én vagyok, aki a Maga sorsának új irányt szabott, s hogy a távolságnak, ami elválasztja tőlem, nemcsak a tényét, már a gondolatát sem viseli el – és engem teljesen összezavart ezzel, s végképp nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Őszintén megijesztett minden vallomás, s a szavaiból sugárzó bánattól ugyanolyan szomorú lettem én is, amilyen szomorúnak Magát képzeltem abban a távoli országban. Akkor már az utolsó holdhónap elején jártunk, Beijingben leesett a hó, s megkértem az igazgatónkat, adjon nekem a Diao Chan helyett egy másik szerepet." Krasznahorkai László: Az istennő írt. (részlet) In: K. L.: Az urgai fogoly

2019. február 12., kedd

Könyvek, naplók, emlékek: 30 éve halt meg Márai Sándor


„Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. A búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még egy pesztonka – a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek Lola és János, aztán minden egykori ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jól esne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok. Emlékezés bizonytalan, nagy messzeségből érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlékszem arra, ami öt perc előtt történt. Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halálvágy.”
Márai Sándor 1989. augusztus 27-i naplóbejegyzése. (A teljes napló 1982-1989.)


Márai 1985-ben odaadóan ápolja és látogatja a kórházban félig már vak feleségét, miközben az év során elveszíti Kató húgát és Gábor öccsét. Lola 1986. január 4-én meghal, elhamvasztják, és az óceánba szórják földi maradványait. Közben Márai átesik egy műtéten, s az év végén Géza öccsét (Radványi Géza) is elveszíti. 1987. szeptember 23-án szívbelhártya-gyulladásban meghal fogadott fia, János (Babócsay János). 1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés Magyarországon iránta. Több intézmény (MTA, Magyar Írószövetség) is megkeresi, szerződéseket küldenek neki korábbi művek újbóli megjelentetésére, hazalátogatásra invitálják, de nemet mond.


1989. január 15-én olvashatjuk utolsó naplóbejegyzését, kézzel írva: „Várom a behívót, nem  sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én a kora délutáni órákban egy pisztollyal főbe lövi magát. Hamvait a Csendes-óceánba szórják.

1989 szeptemberében itthon visszaállítják akadémiai tagságát, a következő évben posztumusz Kossuth-díjat kap, s megindul műveinek új magyarországi kiadása. 1990-ben a Könyvhétre megjelenik a Napló 1943-44 és A gyertyák csonkig égnek első, újra kiadott változata. 1997-ben hazaérkezik a hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Napjainkban életműve kiadásának központja a Helikon Kiadó, a kötetek gondozását Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész irányítja. Márai naplóinak újraszerkesztett, jegyzetekkel bővített kiadása, A teljes napló 18 kötetben 2018-ban vált befejezetté az utolsó, az 1982-1989-es megjelentetésével.
Irodalmi szenzációnak számított az Egy polgár vallomásai (első kiadás 1940) cenzúrázatlan és javított változatának (a teljes mű három fejezettel hosszabb) kiadása 2013-ban, majd a Föld, föld (első kiadás 1972, Toronto) teljes és csonkítatlan kiadása 2014-ben Fried István utószavával. Itt a korábbi kiadásokhoz képest több mint 120 oldalas fejezettel bővült a kézirat. A kötetben egyaránt olvasható az eredeti szöveg, valamint az 1940-es cenzúrázott és kihúzott változat is.

A Márai-kutatók régóta sejtették, hogy az író megírta az Egy polgár vallomásai harmadik kötetét, erre naplóiban utalt. A hagyatékban megtalálták a kéziratot (több címötlet szerepelt rajta áthúzva – köztük az Egy polgár vallomásai 3, illetve a Föld, föld! –, ám a kiadó szerkesztői a kézirat első mondatát – Hallgatni akartam – választották kötetcímül. A mű a Föld, föld! első két fejezeteként született 1949 és 1950 között, de végül Márai elhagyta a szövegrészletet az 1972-ben (Toronto) megjelent kötetből. Nem akarta, hogy könyve külföldön jelenjen meg, ugyanakkor Magyarországon a cenzúra miatt nem számíthatott kiadására.

2019. január 22-én a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kassán megnyitották az egykori Grosschmid-házban az új, állandó Márai-kiállítást. A szlovák-magyar koprodukcióban létrejött tárlat főkurátora, Mészáros Tibor muzeológus-könyvtáros, a Petőfi Irodalmi Múzeum Márai Sándor hagyatékának gondozója. A 220 négyzetméteres, hétszobás házban Márai-idézetek vezetik végig a látogatót a kiállításon, amely időrendben és tematikusan mutatja be az író életét és életművét. A szövegeket fotók, portrék, dokumentumok egészítik ki, képet kaphatunk a korabeli Kassáról, az író családtagjairól, továbbá megtekinthetjük a Grosschmid-család egykori bútorait, berendezési tárgyait.

Az új kassai Márai Sándor-ház


Az emlékkiállítás vezetője Ötvös Anna történész-könyvtáros, kinek Lola könyve című munkája 2017-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. A könyv szerzőjét műve megírására az a kb. 400 fotóból álló fényképgyűjtemény inspirálta, amelyet Herman Weinberger kassai régiséggyűjtő talált a városban egy lomtalanítás során egy szemétgyűjtő mellett. A fotók a Grosschmid- és a Matzner-család életének fontos mozzanatit örökítették meg. Ötvös Anna még találkozott olyan személyekkel, akik ismerték a családot, s a képekhez kapcsolódó szakirodalomból, levéltári anyagokból rajzolta meg Márai feleségének, Matzner Ilonának (Lola) a képét és személyiségét. A mindvégig háttérben maradó asszony későbbi életéről, hogyan vált polgárfeleségből az emigrációban modern, munkát vállaló nővé, többet tudunk majd meg a feldolgozásra váró, kb. 300 füzetből álló naplósorozatából, amelyet a PIM-ben őriznek.


Márai Szőnyi Zsuzsának 1988. október 10-én írt utolsó levelében így vallott önmagáról:

…” A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki se panaszkodott. De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor kitalálták a mesterséges létezés trükkjeit. Ez a veszély sok aggastyánt riaszt… Mégis, jó lenne még egyszer Magával ülni a spanyol lépcső márványhabos vízesésének egyik fokán, megbeszélni álmot és valóságot, aztán inni a Grecóban egy pohárka fanyar ürmöst. Mostanában, az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: – Lehet, hogy talán mégis van lélek?...”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése