"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2016. május 25., szerda

Megjelent Nádasdy Ádám új Dante-fordítása

„Hogyne lenne fáradság hatszáz év múlva olvasni azt az írót, akit már életében kommentálni kellett? Korunk nemigen biztat erre a fáradságra. Nemcsak hírhedt irama s az Élet és a megélhetés mindig nehezebb küzdelmei veszik el az időt. Hanem újabb művészi kánonunk elvileg sem kedvez ennek a terhes, tudós, komplikált és komponált poézisnek. A szabad vers divatját éljük, s a mai ideológia spontán ömlő, őserejű, a tudattalan mélyeiből frissen és nyersen feltört művészetet kíván. De nem szabadna, hogy ez az új kánon – még ha minden igazát teljesen átéreznők is – Dante olvasásától elriasszon” írja Babits a Dante és a mai olvasó című tanulmányában 1929-ben, az Erdélyi Helikonban.


Az első ránk maradt magyar Dante-fordítás Döbrentei Gábor munkája 1806-ban, prózában. Több részletfordítás is készült (Ábrányi Emil, Gárdonyi Géza), az első teljes fordítás szerzője Szász Károly (1885-1899). A Színjáték legnagyobb, a mai napig olvasott, használt fordítása Babits Mihály nevéhez fűződik (Pokol 1913, Purgatórium 1921, Paradicsom 1923). A fordítás a „magyar nyelv diadala”, írta Kardos Tibor. A filológiai hűség sok helyen kárt szenvedett, ám „szép hűtlenségei” ellenére a fordítás sikerültnek mondható, olvashatjuk Rába György legendás tanulmányában, a Filológiai Közlönyben (1961, 1-2.). Az Isteni Színjáték újabb magyar nyelvre való átültetése közül kiemelkedik Weöres Sándor munkája, 1966-ban jelentette meg a Pokol első öt énekét. A Pokol kapujának híres felirata így hangzik a költő interpretálásában: „Belépő, ne reménykedj soha többé!”. Szabadi Sándor prózaváltozata 2004-ben jelent meg a Püski Kiadónál, Baranyi Ferenc Pokol-fordítása pedig 2012-ben a Tarandus Kiadó gondozásában.


(fotó: Litera)

Április 23-án a Könyvfesztiválon mutatták be Nádasdy Ádám új Dante Isteni színjáték fordítását. A különböző folyóiratokban már részleteket olvashattunk a készülő műből, Nádasdy többször adott interjút, s osztotta meg gondolatait a Színjáték fordításának kérdéseiről:

„Igyekeztem, amennyire lehet, szöveghű (vagy legalábbis gondolathű) lenni, mert Dante gondolkodását – és az egész középkori világképet, melynek enciklopédiája ez a mű– izgalmasnak és fontosnak tartom. Fő célom ezt közvetíteni, megismertetni az olvasóval a középkor tudásanyagát, műveltségét, hiedelmeit, vallási nézeteit. Azt gondolom: Danténak is ez volt a célja, tehát a tanítás, informálás, befolyásolás, és nem a szórakoztatás. Nem regény ez és nem lírai költemény, hanem a világnak és benne egy kornak igényes leírása. Sőt: mint a címe is mutatja, színdarabbal állunk szemben – mindenesetre a hossza, a megszólalók nagy száma, a leírások fontossága, és főleg a gondolati tartalom miatt nem a líraiság a fontos. Eposz, leginkább. Ha majd elkészülök s megjelenik, az oldalak alján bőséges lábjegyzetekkel igyekszem megmagyarázni, amit (és amennyit) ilyen terjedelemben lehet.”



 "Életünk útjának feléhez érve                                                      
sötét erdőben találtam magam,
mert elvétettem a helyes utat.
Jaj, fájdalmas dolog elmondani,
milyen volt az a tüskés, vad vadon
elfog a félsz, ha csak eszembe jut:
majdnem oly keserű, mint a halál!
De hogy beszámoljak a jóról is,
mit ott találtam, mindent elmesélek."
                                                     
(Pokol. Első ének. részlet, a Nádasdy-fordítás)



Még több Dantéról a Dante 750  bejegyzésünkben.

Emberek a csúcson. Könyvek a Mount Everestről

Neszmélyi Emil 2016. május 20-án első magyarként, Tibet felől, a hegymászók által jóval veszélyesebbnek ítélt útvonalon feljutott a Csomolungma csúcsára! Összeállításunkban a Mount Everest megmászásáról szóló könyvekből válogattunk! 


A Mount Everest, a világ legmagasabb hegye 8848, az újabb mérések szerint 8850 m. A tibetiek számára több ezer éve ismert és számon tartott Csomolungma (jelentése: a Föld legjóságosabb Istenasszonya), Mijolangszangma, az Öt Hosszúéletű Nővér egyikének lakóhelye Nepál és Tibet (ma kínai fennhatóság alatt) határán áll. A britek a Himalája trigonometriai méréseit 1852-ben fejezték be, s ekkor vált egyértelművé, hogy az addig Peak XV leltári számon azonosított csúcs a világ legmagasabb hegye. A nyugati világ nem elégedett meg a tibeti névvel, s a kutatást végző hadmérnök, Sir George Everest után a hegy Mount Everestként vonult be a köztudatba.


Az Everest-irodalom bemutatásának élére Roberto Mantovani: Hegymászók a világ tetején. Budapest, Gabo, 2001. című műve kínálkozik. Az osztrák Kurt Diemberger bevezetőjével ajánlott munka az 1990-es évek közepéig követi az Everest történetét. A könyv különleges archív fotókra épül, egyik legérdekesebb része az Akik feljutottak című fejezet, amelyben részletes kronológiai áttekintést kapunk a sikeres expedíciókról.

Az Everest megmérése csak az első állomás volt, de az expedíciók több évtizedig várattak magukra. A Dalai Láma 1920-ban megadta az engedélyt a tibeti beutazásra, s 1921. január 12-én induló első brit expedíció 5270 m-ig jutott, a következő évben a 7000 m-t is elérték különösebb felszerelés nélkül. De nem adták föl, 1924-ben újra visszatértek!
A csapat tagja volt egy lángoló tekintetű, Cambridge-ben végzett történelem tanár, George Leigh Mallory, a hegymászás történetének egyik legemblematikusabb alakja, aki „mászás közben egyedül csak rá jellemző mozgást produkált”. Társával, Andrew Irvine-nal 1924. június 8-án indított csúcstámadást a 8160 m-en lévő 6. táborból. Előttük Teddy Norton 8574 m magasságig jutott oxigénpalack nélkül. Malloryt feszítette a vágy: „Szinte kizárt… hogy én ne jussak fel a csúcsra; el nem tudom képzelni magam, amint dolgavégezetlenül kullogok lefelé” - írta Ruth-nak, a feleségének. A csapat geológusa 8451m-en még távcsővel látta őket, majd eltűntek, soha többé nem kerültek elő.

Két amerikai, Conrad Anker és David Roberts 1999-ben indult el az eltűnt hegymászók holttestének megkeresésére. Könyvükben - Conrad Anker- David Roberts: Mallory nyomában. Budapest, Park, 2000. - a két expedíció története párhuzamos, a holttestek keresése a heggyel való megküzdést is jelentette. 8160 m-en megtalálták Mallory tetemét: „Szinte vallásos élmény volt. Egyből azt gondoltam, hogy ez a hegymászás történetének egyik legnagyobb alakja. Térdre borultam, és útmutatásért imádkoztam. Útmutatásért esdekeltem, nehogy megszentségtelenítsem a helyet, ahol nyugszik” - írja Anker. 75 éve feküdt ott, a zsebében volt a szemüvege, ami azt jelentheti, hogy lefelé tartottak a hegyről és alkonyatkor érhette őket a baleset, de Mallory fényképezőgépe, ami bizonyíthatta volna az eredményt, nem került elő. A Mount Everest megmászásának páratlan alakja, aki társával a Hamletből és a Lear királyból olvasott fel a sátorban, a keleti Rongbuk-gleccser felfedezésével, ahonnan az Északi-nyereg (7000 m) könnyen megmászható, megtalálta a hegycsúcshoz vezető kulcsfontosságú útvonalat.

1924 után csendes évek következtek, a 30-as években indult expedíciók a földrajzi ismeretek bővítésére koncentráltak, s a háború ideje alatt feledésbe merült a hegy meghódításának még a gondolata is.
1949-ben Nepál megnyitotta határait, s a felderítetlen déli oldal nyitva állt. A siker már a levegőben volt (a dán Larsen felfedezte a Rongbuk völgybe való átjárót), s komoly verseny alakult ki a svájciak és a britek között, hogy ki hódítja meg végre a csúcsot, ráadásul az engedélyek idényenként csak egy csapatnak szóltak. Még 1935-ben egy brit expedícióban a serpák csoportjához csatlakozott egy 20 éves nepáli fiatalember, Tenzing Norgay, aki 1952-ben a svájci Lambert-rel a Délkeleti-gerincen 8600 méterig jutott. 
1953-ban a britek biztosra akartak menni, Erzsébet királynő trónra lépésének évében az Everest csúcsára is fel akarták tenni a koronát. Az expedíció megszervezését egy brit katonatisztre, John Huntra bízták, aki könyvében - Sir John Hunt: A Mount Everest meghódítása. Budapest, Bibliotheca K., 1957. (ford. Baktay Ervin) - részletesen beszámol a csapatmunkáról (alpinisták, operatőrök, orvosok), aminek kulcsfontosságú alapja 9 tábor kiépítése volt. 1953. május 29-én, a 8500 m-en lévő utolsó táborból az új-zélandi Edmund Hillary (polgári foglalkozása méhész), és az ekkor már szírdar és hegymászó serpa, Tenzing Norgay helyi idő szerint 11.30-kor elérték a csúcsot.


Edmund Hillary: Kockázat nélkül nincs győzelem. Budapest, Gondolat, 1982. című könyvében részletesen beszámol az Everest  elérésének körülményeiről. Sikerük a rendkívüli szervezettségen, az összmunkán és az előzetes tapasztalatokon túl Hillary és Tenzing (hetedik próbálkozása volt!) különleges képességeinek köszönhető.
Világszerte ünnepelték a kimagasló teljesítményt, a Times 1953. május 29-én 32 oldal mellékletben számolt be a történtekről, de az első kérdés persze az volt, kettőjük közül ki jutott fel először a csúcsra. 1953. június 22-én Hillary és Tenzing kiadtak egy nyilatkozatot- emlékezik vissza Tenzing James R. Ullman: A Himalája fia. Tenzing önéletrajza. Budapest, Gondolat, 1963. (ford. Sarkadi Imre) című önéletrajzi munkájában: „Május 29-én Tenzing Sherpa és én (Hillary) elhagytuk az Everesten levő alaptáborunkat, hogy megkíséreljük a csúcs megmászását.
A déli csúcs felé menet hol az egyikünk, hol a másikunk haladt elöl.
Megmásztuk a déli csúcsot, és onnan a gerincvonulaton haladtunk tovább. Majdnem együtt értük el a csúcsot…”
De még ez sem volt elég. Később Tenzing újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy Hillary lépett először az világ legmagasabb hegyének tetejére.
Amíg a nyugati világ a teljesítményt ünnepelte és egy nevet akart (Hillary így kiáltott fel. amikor felért, „Hé George, elintéztük a nyavalyást!”), addig Keleten azt kérdezték a buddhista vallású Tenzingtől, akinek a Csomolungma az istenek lakóhelyét jelentette, „A mi Buddha urunk ott volt-e a csúcson?, Látta-e Sívát, a mi urunkat és istenünket?” Mindenesetre Tenzing az áldozati ajándékok és kislánya piros-kék ceruzavége mellé kitűzte az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India zászlaját, míg Hillary egy kis posztómacskát és egy feszületet hagyott fent mementóként.


A következő évtizedekben új kihívások kínálkoztak a hegymászóknak: új útvonalakon és merészebb stílusban próbálkoztak.
Talán mindenki tudja, hogy két klasszikus út vezet fel a hegyre, az egyik a tibeti, az északi oldalon, amit sokan”jak-út-nak” is neveznek, a másik pedig a nepáli, a déli oldalon.
1963-ban az amerikai Thomas Hornbein és Willi Unsoeld a Nyugati-gerinc felől mászta meg az Everestet, majd átkelve a csúcson, a Délkeleti gerincen ereszkedtek le. Könyvében Hornbein - Thomas F. Hornbein: Everest. A Nyugati-gerinc. Budapest, Corbis, 2002. - felkavaró beszámolót közöl az Everest első keresztben való átszelésének fizikai, fiziológiai, pszichológiai erőfeszítéseiről, különösen a 8530 m-en szabadban eltöltött éjszakáról (bivakolásról).

1978-ban Reinhold Messner és Peter Habeler először mászta meg oxigénpalack nélkül a hegyet. A levegő oxigéntartalma 8000 m felett már csak harmada a tengerszinten lévőnek, így az emberi szervezetnek rendkívüli nehézséget jelent az ott tartózkodás. Ezért szükséges a több hetes akklimatizáció a csúcstámadás előtt, hogy ez idő alatt a vér oxigénfelvevő képessége emelkedjen, különben lelassul a szervezet, nincs étvágy, szomjúságérzet, és agy-, illetve tüdőödéma alakulhat ki, ami már sok hegymászó életét követelte. Ezért nevezik a 7000 m fölötti magasságot Halálzónának. De Messner az Everest by fair means (az Everest megmászása tiszta eszközökkel) célt tűzte ki maga elé. Könyvében - Reinhold Messner: A cél: a Mount Everest. Budapest: Gondolat, 1984.- nemcsak az derül ki róla, hogy kiváló mászó (később feljutott a Föld mind a tizennégy 8000 m feletti csúcsára), hanem érzékeny tollú író is, olyan érzelmi áradással ír az expedícióról, hogy munkáját tucatnyi írása követte. Például a Kristályhorizont: egyedül az Everesten. Budapest, Corbis, 2003. annak a vállalkozásnak a krónikája, amikor 1980-ban elsőként, alpesi stílusban („csináld magad”), serpák és oxigénpótlás nélkül egyedül mászta meg az Everestet monszun ideje alatt.

A 90-es évekre meglehetően kaotikus állapotok alakultak ki a hegyen, elindultak a fizetős túrák. Az „Új Everest-mánia” jelenségről így vélekedett Edmund Hillary: „szertefoszlatják azt a tiszteletet, amely eddig megillette a hegyet”. A nepáli és a kínai kormány alig korlátozta az engedélyek kiadását. Így történt ez 1996-ban is.
Május 10-én az egyszerre indított négy expedícióból kilenc mászó halt meg és a hónap végéig további három vesztette életét. Köztük volt az új-zélandi Rob Hall és az amerikai Scott Fischer, akik gyakorlott hegyi vezetők voltak és már többször feljutottak. A Hall vezette csapat nyolc vendégtagjának egyike volt Jon Krakauer amerikai újságíró, amatőr hegymászó, akit az Outside magazin azért küldött Nepálba, hogy az olvasóknak beszámoljon az expedíció eseményeiről. A tudósításból könyv született: Jon Krakauer: Ég és jég: személyes beszámoló a Mount-Everest-i hegymászó-tragédiáról. Budapest, Park, 2000.  

A Magyarországon három kiadást megérő mű szerzője az expedíció eseményeinek rekonstruálásával (a túlélők emlékezetét eltorzította a kimerültség, az oxigénelvonás és az átélt megrázkódtatások) arra próbál rávilágítani, milyen okok vezettek a tragédiához. Az azonos időben indított csúcstámadás miatt tolongás alakult ki a hegyen, továbbá nem tartották be az időpontokkal kapcsolatos megállapodásokat (aki a megadott ideig nem ér fel, forduljon vissza), a szokásosnál nagyobb viharban és sötétségben szétestek a csapatok, s nemcsak a rutinnal nem rendelkező mászók, hanem a vezetők is a hegyen lelték halálukat.
Krakauert könyve megírásakor (17 könyv született a tragédiáról, kiemelkedik még Bukrejev orosz hegyi vezető és Kamler amerikai orvos munkája) nem a szenzációéhség hajtotta. Nem kívülállóként ír az expedíció eseményeiről, hanem plasztikus képet fest a körülötte lévő emberekről és saját testi és lelki történéseiről is.

A tragikus eseményekkel egyidőben egy amerikai forgatócsoport  mászásvezetőjeként a hegyen tartózkodott Tenzing Norgay fia, Jamling, aki Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Egy serpa zarándokútja a Mount Everest csúcsára. Budapest, Trivium, 2013. című könyvében örökítette meg élményeit. A Jon Karakauer és a Dalai Láma előszavával megjelent munkában nem a tragédia leírása áll a középpontban: Jamling első Everest-mászása az apa előtt állít emléket („Mindig is ott akartam apám mellett állni a csúcson”). S mindezzel a serpák életére és szerepére is ráirányítja a figyelmet (talán kevesen tudják, hogy a serpák egy népcsoport, a Kelet-Himalája magas felföldjein élnek Khumbu tartományban, fővárosa Namche Bazar (3470 m). A serpáknak egyrészt testfelépítésüknél fogva nagyobb a teherbírásuk és könnyebben másznak, másrészt mivel több ezer méteren élnek a tengerszint felett, gyorsabban akklimatizálódnak („nekem három tüdőm van”, mondta Tenzing Norgay) az extrém magasságokban. A könyv másik fontos üzenete, hogy Jamling célja nemcsak a csúcs elérése, a Csomolungma megmászása számára egy spirituális út (tíz év USA-ban való tartózkodása után visszatérése buddhista hitéhez), a tisztelet megadása a hegynek, s annak az átélése, mennyire jelentéktelen az ember egy hatalmas hegy árnyékában.

S ne feledkezzünk meg a magyar hegymászókról sem!
Az első magyar, aki feljutott a csúcsra, a felvidéki Demján Zoltán volt, 1984-ben egy csehszlovák expedíció tagjaként. Első magyar állampolgárként 2002. május 25-én Erőss Zsolt érte el a csúcsot oxigénpalackkal. 2007. május 23-án Jelinkó Attila volt a második magyar, aki a déli útvonalon, Nepál felől oxigénpalackkal mászott fel a Mount Everest tetejére. 2009. május 21-én Ugyan Anita első magyar nőként, egy nemzetközi expedíció tagjaként érte el a tetőt. Palack használata nélkül Várkonyi László (Konyi) állt a legmagasabban, 2002 tavaszán az Everest nepáli oldalán 8750 m-ig jutott. 2010. április 6-án egy jéglavina omlás következtében a hegyen lelte halálát. Legutoljára Klein Dávid járt a Csomolungmán, 2014. május 24-én  palack használata nélkül 8700 m-ig jutott.

A fent ismertetett könyvekből végigkövethettük számos Mount Everest-expedíció történetét, s arra a kérdésre, hogy miért indulnak el, George Mallory még dacosan azt mondta, „Azért, mert ott van.”
Reinhold Messner, korunk legnagyobb hegymászója így felelt: „Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni... Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.”

2016. május 22., vasárnap

Shakespeare 400

Négyszáz éve, 1616. április 23-án halt meg William Shakespeare. Világszerte irodalmi programokkal, eseményekkel, bemutatókkal emlékeznek a drámaíróra.

A Shakespeare retold elnevezésű irodalmi projekt keretében neves kortárs szerzők írnak új regényt kedvenc Shakespeare-drámájukból. Jeanette Winterson a Téli rege  alapján írta meg The Gap of Time című könyvét, szintén olvasható már Howard Jacobson Shylock című műve, melyet A velencei kalmár nyomán íródott. Még az idén megjelenik Anne Tyler írása A makrancos hölgy alapján, jövőre Margaret Atwood A vihar-, és Jo Nesbo Macbeth-feldolgozását vehetik kezükbe az olvasók. Tracy Chevalier az Othello, Edward St. Aubyn a Lear király, Gillian Flynn a Hamlet alapján ad ki regényt a sorozat keretében. Az első két kötet magyar megjelenése ősszel várható a Kossuth Kiadó gondozásában.

2014-ben jelentette meg a Gondolat Kiadó Bényei Tamás fordításában Robert Nye A néhai Mr. Shakespeare (eredeti angol kiadás 1998.) című regényes életrajzát. A szerző Shakespeare egykori színészét, Pickleherringet, alias Robert Reynoldsot nevezi ki elbeszélőjének, aki idős korában, a nagy londoni tűzvész idején, 1666-ban emlékezik vissza WS mesterre. Shakespeare magánéletéről nagyon keveset tudunk, a fennmaradt adatok sokszor megbízhatatlanok. Ám az életrajz hiányosságait betölti az írói fantázia. Nye könyve laza időrendet követ, s az anekdotaszerű írásmód szabálytalan biográfiát eredményez: egy-egy kiragadott motívum, fejezet csomópontjaiból rajzolódik ki Shakespeare alakja, az egyetlen biztos pont a drámák szövegére való folyamatos hivatkozás, s mindeközben Pickleherring életének epizódjaiból és az alkotói folyamat kínjaiból is bőségesen részesülünk. Nye játszik az olvasóval, folyamatosan kikacsint a szövegből, s a fikció és a valóság elemeinek keveredése nyomán szórakoztató, pajzán jelenetekkel megtűzdelt olvasmány születik. "Ne várják, hogy a világgal kapcsolatban új dolgokat tudnak meg belőle. Semmilyen mondanivalója nincs az élet értelméről és céljáról. William Shakespeare története. Szemenszedett hazugság elejéről a végéig – és a szívem vérével írtam."

Shakespeare 400

The Complete Works of William Shakespeare

Shakespeare drámái a Magyar Elektronikus Könyvtárban


2016. május 13., péntek

80 éve született Lázár Ervin

„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp.”
(Lázár Ervin A négyszögletű kerek erdő. Bemutatkozunk (részlet)


Lázár Ervin 1936. május 5-én született Budapesten. Apja uradalmi intéző volt Alsó-Rácegrespusztán, általános iskolába a környező falvakba járt, majd a szekszárdi Garay János Gimnáziumban tanult. Az ELTE Bölcsészkarán szerzett újságíró, majd magyar szakos tanári diplomát. Első novelláját 1958-ban közölte a Jelenkor. 
A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye 1964-ben látott napvilágot. A kötetet Réber László illusztrálta, aki ettől kezdve Lázár Ervin írásainak állandó illusztrátora lett. 1973-ban jelent meg máig legnépszerűbb könyve, A hétfejű tündér. 1966-ban adták ki első elbeszéléskötetét, a Csonkacsütörtököt, majd 1969-ben az Egy lapát szén Nellikének, 1973-ban pedig a Buddha szomorú című prózakötete látott napvilágot. 1971-ben jelent meg egyetlen regénye, a groteszk hangvételű, A fehér tigris. 1979-ben a Berzsián és Dideki című meseregényéért Lázár Ervint a nemzetközi zsűri Andersen-diplomával tüntette ki, a Szegény Dzsoni és Árnika (1981) című könyvéből Sólyom András készített filmet. A Négyszögletű Kerek Erdő (1985) és a Bab Berci kalandjai (1989) című köteteit az Év Könyvének választották. A nyolcvanas években több hangjátékot is írt, melyek 1990-ben Franka Cirkusz címen jelentek meg.


                                                     

1994-ben Hét szeretőm, 1997-ben Kisangyal címen adtak ki válogatást korábbi novelláiból. 1996-ban a Csillagmajor című elbeszéléskötetében szülőföldjének, az azóta eltűnt Alsó-Rácegrespusztának állít emléket. 1998-ban jelent meg a Hapci király című mesekötete, majd 2001-ben Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi.
Lázár Ervin 2006. december 22-én hunyt el Budapesten. 2007-ben jelent meg Naplója az Osiris Kiadónál. 2012-ben avatták fel a Lázár Ervin Emlékházat Sárszentlőrincen.

„Olyan világban élünk, amelyben már nemigen hisz senki senkinek. De van egy író, Lázár Ervin, akinek hiszünk. Mert ő a hihetetlenről ír. Arról, hogy van örömteli meglepetés és szép szomorúság. Van a világban még titok és jóság. A mindennapoknak is vannak csodái. Nem ijed meg, nem sopánkodik, hanem nagyokat nevet, amikor a világ tótágast áll. (…) Ő nem azt kérdezi, hogy miért van valami, hanem azt, ami nincs. Arról ír, hogy nem könnyű, de mégiscsak jó, fájdalmas és nagyszerű dolog embernek lenni.” 
(Miért szeretem Lázár Ervint? Hankiss Elemér)

irodalom

Komáromi Gabriella: Lázár Ervin élete és munkássága. Budapest: Osiris Kiadó, 2011.

Lázár Ervin. (Hang - Kép - Írás 6.) Budapest: Napkút-PIM.,2015.

Pompor Zoltán: A hétfejű szeretet. Lázár Ervin elbeszélő művészetéről. Budapest: Kiss József Könyvkiadó, 2008.

Lázár Ervin a neten

In memoriam Lázár Ervin. Az OSZK virtuális kiállítása.

Lázár Ervin életrajz, szakirodalom, digitalizált művek a Digitális Irodalmi Akadémián.

Lázár Ervin művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

2016. május 12., csütörtök

Jack London 100

Jack Londonról már életében sok hamis, légből kapott történet keringett, hol gyalázkodó, hol legendákba repítő változatokban, halála után sem járt sokkal jobban (volt felesége is meglehetősen hiteltelen visszaemlékezésekbe préselte alakját). Szerencsére azonban a harmincas években a világirodalomban (ekkortájt a magyar irodalomban is) az életrajzírás a reneszánszát élte, s kitűnő szerzők írtak portrékat a történelem és a kultúra nagyjairól. Köztük volt Irving Stone, aki nagysikerű Van Gogh-biográfiája után 1938-ban Jack Londonnak szentelt kötetet. A Matróz lóháton kiváló munka. Úgy olvashatni, akár egy regényt, holott Stone fikciók nélkül, pusztán a dokumentumok és művek mentén halad előre. Kiválóan ismeri Jack London korát, az amerikai múlt századelőt, hibátlan minőségérzékkel mutatja be az életmű alakulását, és élvezetesen mesél.
Van mit mesélni, hisz köztudott: Jack London elképesztő energiákkal vetette bele magát mindenbe, ami érdekelte, foglalkoztatta, fölháborította vagy lenyűgözte. Aranyásónak éppoly vakmerő volt, mint sztrájkot szervező munkásvezérnek, a Csendes-óceánon éppúgy vándorolt, mint az első hobók egyikeként az amerikai ország- és vasutakon. Gyári munkások, csempészek és fináncok, kalandorok és törzsfőnökök a hősei. A történelem előtti kor emberei és az elképzelt jövő utopisztikus alakjai. Felejthetetlen kutyák és farkasok. Irving Stone révén hüledezve látjuk, hogyan telt például az első átütő sikert, A vadon szavát követő év: épp csak elindult hódító útjára a világirodalom talán legszebb állatregénye, de az író már dolgozik a londoni(!) szegénységről írt máig eleven szociográfiáján(!) A mélység lakóin, írja (Melville és Kipling nyomában járó) filozofikus kalandregényét, a Tengeri farkast, s közben készül - majd utazik - a Távol-Keletre, hogy haditudósítóként vegyen részt az orosz-japán háborúban…
Magánembernek is, írónak is nyughatatlan természetű, kockázatvállaló hős Jack London. Több önéletrajzi alapozású könyvet jelentetett meg, de szeretett volna egy valódi önéletrajzot is írni, ezzel a beszédes címmel: Matróz lóháton.  Ezt a könyvet végül Irving Stone írta meg.