"A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír." (Karl Ove Knausgard: Halál (Harcom 1) részlet

2015. december 29., kedd

Kürenberg lovag

Kürenberg lovag (Der von Kürenberg, Der Kürenberger), a legrégibb ismert lovagi költő. A 12. 14. századi német udvari lírát Minnesang-nak, művelőit Minnesänger-eknek, vagyis szerelmi dalnokoknak nevezték a középfelnémetül szerelmet jelentő minne szó alapján. A legrégibbb minnedalok a Regensburg és Bécs közötti bajor-osztrák területről származnak, innen jött a Kürenbergi is, aki a XII. sz.-ban Linz környékén élt. Műveit 1150 és 1170 között írta, neve alatt 15 népdalszerű egystrófás vers maradt fent, az általa használt négysoros ún. Kürenbergi-versszak gyakorlatilag a Nibelung-versszakkal azonos. Leghíresebb dala a Falkenlied (Sólyomdal -  Több mint egy éven által). Verseit a Lator László által szerkesztett Énekelj, aranymadár. Német lovag-költők antológiája (1960) című kötetben olvashatjuk.


TÖBB MINT EGY ÉVEN ÁLTAL

Több mint egy éven által szép sólyommadárt
neveltem én, szelíd lett, ha hívtam visszaszállt,
a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt,
s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.

Ujra láttam én most, átsuhant az égen,
a selymes lábzsinórt még lengeti szépen,
a szárnyain aranyszín csillogás remeg.
Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.

(Radnóti Miklós fordítása)


Szaladják István 1999-ben Aranymadár címmel forgatta első kisjátékfilmjét. A négy részre tagolt mű (Úton, Dél, Álom, Ha majd fehér szél támad) középpontjában a költő, Der von Kürenberg áll. A lovagot harc közben halálosan megsebesítik, s egyedül, magányosan tölti földi léte utolsó napjait... 



Szaladják István: Aranymadár
(magyar kisjátékfilm, 28 perc, 1999.)

"Der von Kürenberg lovag és költő, mióta lovaggá ütötték, nem számolta az éveket. Évek hosszú képzésébe telt, magányos gyakorlatokéba, míg megtapasztalta, a harcos számára egyetlen kapu van, a halál, amin biztosan beléphet, hogy önnön legbensőbb természetét megismerje. Tudta, hogy a küzdelem csak eszköz, nem a másik emberrel áll szemben, hanem saját félelmével, pusztulásával, és nem a másikat kell legyőznie, hanem önmagát... Lelkünk, mint a sólyom, úgy ül a bölcsesség karján, hogy elrepítsen - mikor megszületünk, elereszt, s mikor meghalunk, visszavár."
(részlet a filmből)


2015. december 10., csütörtök

Irodalmi Nobel-díj, 2015

„A szovjet civilizáció… Ennek a nyomait próbálom sietve megörökíteni. Ismerős arcok. Nem a szocializmusról faggatózom, hanem a szerelemről, a féltékenységről, az öregségről.  A zenéről, táncról és a frizurákról. A letűnt élet ezernyi részletéről. Csak ezzel a módszerrel lehet a katasztrófát a hétköznapi történések kereteibe gyömöszölni, és megkísérelni valamit mondani róla. Kideríteni valami újat.”  (Elhordott múltjaink, részlet)


2015-ben az irodalmi Nobel-díjat Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő kapta. A Svéd Akadémia indoklása szerint „többszólamú prózái korunk szenvedéseinek és bátorságának állítanak emlékművet.”


Alekszijevics 1948-ban született az ukrán Ivano-Frankivszk városában, a minszki egyetem újságíró szakán végzett, majd éveken át dolgozott újságoknál, magazinoknál Fehéroroszországban.
Első könyve A háború nem asszonyi dolog (magyarul 1988) 1983-ban készült el, de csak 1985-ben, a gorbacsovi peresztrojka idején jelenthetett meg. A dokumentumregényben a Vörös Hadseregben a németek ellen harcoló nők monológjait olvashatjuk. A kötet először szamizdatban terjedt, majd Alekszijevicset a Nagy Honvédő Háború emlékének megsértése vádjával perbe fogták és elbocsátották állásából.




A Fiúk cinkkoporsóban művében (magyarul 1999) az 1979–1989-es afganisztáni háborút dolgozta fel. Az írónő az Afganisztánt megjárt katonákkal s az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé. A kötet tartalmazza az Alekszijevics ellen indított újabb per dokumentumait is, a vád az volt, hogy az író meghamisította az elesettek hozzátartozóinak vallomását, meggyalázva így emléküket.
A magyarul még megjelenésre váró Csernobili ima a nukleáris katasztrófát és annak tragikus következményeit dolgozza fel. Részleteket olvashatunk a műből a Jelenkor 2015. januári számában.



A „vörös enciklopédiának” is nevezett sorozat (A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima, Elhordott múltjaink) ötödik, befejező kötete a magyarul most megjelent Elhordott múltjaink című művében Alekszijevics a kommunizmus bukását és a Szovjetunió szétesését örökíti meg. Az írónő arra vállalkozott, hogy megörökítse, mi is lett az egykori szovjet emberrel, a „homo sovieticusszal”, kulcsmondata egy parasztasszony szájából  hangzik el: „a szocializmusnak vége, de mi itt maradtunk”



„Szerzőnk jó három évtizede ugyanazt az egyszerűnek tűnő módszert követi: igyekszik minél több embert megszólítani, hagyja, hogy „kibeszéljék” magukat, de – ha kell – visszakérdez, szembesíti riportalanyait tévedéseikkel, hazugságaikkal, öncsalásukkal. Aztán ezeket az elbeszélt történeteket, sokszor csodálatos novellákat, máskor hátborzongató rémtörténeteket egymás mellé rendezi, „ragasztja össze”, amit dokumentumrészletekkel, korabeli hírmorzsákkal egészít ki. Méltán nevezhetjük szerzőnk műfaját dokumentumregénynek, a dokumentumriport és a széppróza szintézisének. De bizonyos értelemben tekinthetjük akár jelenkor-történeti műnek is, oral historynak, vagyis elbeszélt történelemnek” írja Zádori Zsolt A szovjet marha vágósúlya című írásában a Könyvjelző októberi számában.

Alekszijevics 2000-ben elhagyta hazáját, élt Párizsban, Göteborgban és Berlinben, 2011-ben visszaköltözhetett Minszkbe, de munkái továbbra is indexen vannak.

1999-ben Herder-díjjal ismerték el munkásságát, 2013-ban pedig megkapta a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját, az egyik legjelentősebb civil kulturális díjat. Műveit eddig 35 nyelvre fordították le.

A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép. Interjú a Könyvesblogon.

2015. december 6., vasárnap

Bertók László 80

  
 Fölemelkedik, lebeg

  Megfogni, összerakni: pillanat
  műve a szerkezet. Fölemelkedik,
  lebeg a gubanc fölött. Simítani,
  igazítani! Megkönnyebbülni,
  hogy íme! S hogy mégsem. Hogy
  nincs vége, azért sem! Csak
  ki kell, ki kellett várni. El kellett
  kapni a szárnyát. A szárnya alatti
  levegőt. Az érzést, hogy a
  markodban van. S aztán már
  nem is gondolni rá, csak
  eltűnni benne. Belefeledkezni a
  mozdulataiba. A végtelen
  szöszmötölésbe, az érzékek
  közötti résbe. Életbe. Kozmoszba.
  Semmibe. Beleveszni a
  bizonytalanba, az egyetlen
  kapaszkodóba. A hökkenetbe,
  hogy eljön, lám, eljöhet.
  A hintába, ahogy egyik szó
  hirtelen meglöki a másikat,
  s játszik megint a világ.
  Az utolsó porszem önfeledt
  lebegésével jutni el az
  átjárható falig.
      
Bertók László a Digitális Irodalmi Akadémián.

2015. december 2., szerda

Elhunyt Juhász Ferenc



Juhász Ferenc: Szerelem, isten-keresés, bódulat

"Mit tehet a költő? Volt egyik könyvem címe még a múlt században. És mit tehet a költő, kérdezem most újra, megöregedve, elmúlt éveim völgyében állva, mint egy még mindig almákkal pirosló vén almafa, akire váratlanul vers-kazlat zúdítanak, mintha egy hernyótalpas, hatalmas vastorony-karú konténerből, óriás páncélcsajkából döntenék ártatlan árva fejére a versekkel-teleírt papírlárvát. Csak áll és mereng, mint a szibériai télben zsalu-tetőig behavazott füstölgő kicsi ház. Tűnődik, mert megérti, hogy az embernek semmi nem elég! Se a szerelem, se az isten-hiány, transzcendens tudat, se az élet-mámor, elvágyódás, remény, várakozás-bódulat. A nagy tudós, a rejtelem-kutató versekbe ágyazza szorongását, élet-igenét, bepólyázza önmagát önmagával, hogy ne vacogjon úgy fagyos mindenségben, hogy ne féljen a létezés titkát tovább kutatni. Mi ez? Kín, önvédelem, a kívánság tajték-áradása, az egyedülvalóság másban-folytatása? Összefoglaló bűntudat, szétszóródó csillagszóró szikratű-csillagos megváltóra-várakozás. Boldogság, vagy boldogtalanság. Magam is gyakorlom e kegyetlen és fárasztó mámoros mesterséget, több mint hatvan éve már, de még mindig nem tudom. És tudja-e a tudós? A versekké háborodott szerelem és igény az isteni bizonyosságra. Legyen ez a pár sor a tudós jövő-útlevele! Belépő-kártya a tudományon túli másik világba. És olyan féltés, ahogy a szülő félti, amíg él, a gyermekét. Mert azt is tudom, hogy e bódulat, remény-hit és mámor alatt mérhetetlen szakadék tátong, üres végtelen a hiányból, szenvedésből és magányból, s a lehetetlen mély és lehetetlen-széles szakadékban a versíró úgy lebeg, mint egy leszállni, megpihenni nem tudó madár, mert nincs szikla-tüske, a hasadék-földoldalból kilógó hajszálcső-gyökérfátyol, kígyótörzsként kihurkolódó pikkelyes, korhadtan vedlő fa-ág, amire leszálljon. Csak lebeg és verdes és rebeg kolibri-gyorsan. És barna szemeiből vér bugyog könnyek helyett."

In: Juhász Ferenc: A végtelen tükre. Versprózák, 2007-2015. Budapest, Kossuth Kiadó, 2015.




Juhász Ferenc életrajza, művei, bibliográfia és szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémián.