"A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír." (Karl Ove Knausgard: Halál (Harcom 1) részlet

2015. május 22., péntek

Állat- és növénynevek enciklopédiája

Magyarország három legnagyobb természetvédelmi civil szervezete, a WWF Magyarország, a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2014 végén aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy megerősítse a hazai természetvédelem helyzetét. Céljuk az volt, hogy megalapítsák a Magyar Természet Napját és ezzel ráirányítsák a figyelmet a hazai természeti értékeink, valamint erőforrásaink fontosságára. A kezdeményezéshez számos szervezet, és közel 15000 ember csatlakozott. A latin betűk ebből az alkalomból két magyar nyelvészeti szótárat mutat be.

A Tinta Kiadó 1992-es megalakulása óta folyamatosan jelenteti meg nyelvészeti szótárait: Magyar szókincstár, Etimológiai szótár, Régi szavak szótára stb., több közülük hiánypótló munka, ahogy a Rácz János szerkesztette Állatnevek enciklopédiája és Növénynevek enciklopédiája is. Mindkét mű a Magyar nyelv  értelmező szótára (ÉrtSz.) növény és állatnév anyagára épít, a szótörténeti rész gerincét pedig a Magyar nyelv történeti- etimológiai szótára (TESZ) adja. Talán kevesen tudják, milyen gazdag múlttal rendelkezünk a magyar herbáriumok és zoológiai munkák területén, hogy csak néhányat említsünk: Melius Juhász Péter 1578-ban kiadott Herbariuma, az 1807-ben megjelent Diószegi Sámuel-Fazekas Mihály  Magyar fűvész könyve vagy Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkája. Ezen tudományok fejlődésében mérföldkő volt a svéd Linné 1753-ban kiadott Systema Naturae című munkája. A Linné-féle nómenklatúra 7700 növényfaj és 4235 állatfaj leírásával megteremtette a modern rendszertan alapkategóriáit, bevezette a kettős nevezéktant. A növény- és állattani nyelvészeti szótárak tekintetében fontos erről beszélni, mert a munkák szerkesztésénél el kell döntenie a szerzőnek, hogy az onomasziológiai (rendszertani) elrendezést vagy az alfabetikus sorrendet választja, Rácz az utóbbit tette, betűrendben közli a szócikkeket.

A Növénynevek enciklopédiája 760 szócikkében 1030 növénynév szerepel, az Állatnevek enciklopédiája 578 szócikkében mintegy 3000 állatnevet kereshetünk vissza a háromnyelvű (magyar, latin, német) mutató segítségével. A két munka felépítése hasonló elvet követ. A szócikkek élén a növény- ill. állatnevek rövid meghatározása áll, ezt követi a latin elnevezésük. Az adatközlő részt a szótörténet vezeti be, közli a címszó első felbukkanását a magyar írásbeliségben, életútját a magyar nyelvben: milyen fontos szótárak, zoológiai ill. botanikai művek említik, végül kitér a nyelvjárási adatokra is. Az ezt követő magyarázó részben a szó alaktani felépítéséről olvashatunk, végigkövetve annak etimológiáját, a névadás indítékait, társneveit és idegen nyelvi megfelelőit. Az utolsó részben rövid rendszertani leírás szerepel a vizsgált állatról ill. növényről, az emberhez való viszonyáról, mitológiai, néprajzi és irodalmi vonatkozásairól.

Jelen sorok írója elmúlt nyári kis-balatoni barangolásai után újraolvasta Fekete István Tüskevár és Téli berek című művét. Úgy gondolta, a regényből kiválaszt néhány növény- és állatnevet, felkutatja azokat régi botanikai illetve zoológiai munkákban, és a Rácz-féle szótárakat is próbára teszi.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy Tutajos a berekbe való megérkezése után rögtön kiszemeli magának a kiszáradt fán üldögélő barna kányát, s a mű végén sikerül lelőnie. Rácz János Állatnevek enciklopédiájában a kánya címszónál találunk rá. Meghatározása: a hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár, latin neve Milvus. Közszóként 1470-ben bukkant fel először: kanya, a TESZ 1763-ból a gánya alakot említi. Szláv jövevényszó, alapja az ősszláv kanja, hangutánzó szó, a ragadozók vijjogását utánozza. A tollazat színe alapján megkülönböztetünk vörös kányát, barna kányát(!), népnyelvi nevén berki kányát, megtudhatjuk, hogy olyan nyelvjárási változatai vannak, mint vadó, krampacs, végül a rövid zoológiai leírás után néhány szólásmondást találunk: Hordja el a kánya stb.
Ha Kiss Jenő Magyar madárnevek (1984) című munkáját ütjük fel, akkor már egy kis biológiai előképzettségre is szükségünk van, mert Kiss nem az alfabetikus elrendezést választotta, hanem a rendszertanit, munkája felépítésénél Chernel István és Herman Ottó ornitológiai munkáira támaszkodott. A mű végén természetesen találunk latin-magyar névmutatót, de a barna kánya önálló címszót a Sólyom-alakúak rendszertani besorolás alatt olvashatjuk. A szó eredetét kutatva Kiss a német (brauner) és olasz (nibbio bruno) tükörfordításra alapoz.

A Téli berekben Tutajos rókára vadászik éjszakánként. Rácz János munkája szerint a róka: bozontos bundájú, bozontos farkú ragadozó állat, latin neve: Canis vulpes. A Jordánszky-kódex (1516-1519) említi először: „Az rokaknak lykok vag’on, es az eghy madaraknak feezkök”. Egyes nyelvészek ősi örökségnek tartják az uráli korból, mások meghatározhatatlan eredetű vándorszónak vélik.  
Miskolczi Gáspár 1702-ben kiadott Egy jeles vad-kert című munkájában így írja le: „ A Róka is az emberek előtt igen esméretes állat, melly főképen három nevezetes gonoszságokról jegyezetik meg: mert igen ravasz, kegyetlen és nagy ételű. Gyűlölséges állat ez az ő ragadozásáért, útálatos az ő büdös vizelletiért, gyalázatos a maga életére való vigyázatlanságáért, midőn a mások életére incselkedik..."
 
S ha ellátogatunk a Diás-szigetre, ahol a Fekete István emlékszoba mellett megtekinthetjük a regény leírása alapján felépített Matula kunyhót is, megismerkedhetünk a Kis-Balaton növényvilágával. A terület egyik jellegzetes fája az égerfa. Nézzük, mit tudhatunk meg róla Rácz János könyvében. Az égerfa vizek partján növő nyírfaféle, latin neve: Alnus, először 1067-ben említik okleveles szórványemlékeinkben: Egur néven, későbbi változatai: 1171: egrug, 1193: egris. Számos helységnevünkben szerepel (Zalaegerszeg), több nyelvjárási alakzata van (egérfa), társnevei berekfa, molfa. A hozzá fűződő hiedelmek egyike szerint, mivel embert elnyelő lápokban él, az éger gonosz szellemek fája.
A Diószegi-Fazekas féle Magyar fűvész könyv (1807) így ír az égerfáról: Barkája ékforma-tsonka vatzkokból áll; minden vatzkonn 3 virág, pikkely tsélzébenn: megkülönböztet: mezgés, körkörös és hamvas Égerfát. Melius Juhász Péter Herbariuma (1578): Eger fa néven ismerteti: Tvuz és egh termésetű az Eger fa, az vizes földben mint egy czont ugy ál, áz főld kűuűl meg rothad. Hasna: … Az leuelet hincz meg, és az házban tericz el, és az balhákat ki uzi.

2015. május 20., szerda

Krasznahorkai László Nemzetközi Man Booker-díjas!


Krasznahorkai László nyerte a 2015-ös Nemzetközi Man Booker-díjat. A kétévente átadott díjat olyan élő alkotó kaphatja meg, aki vagy angol nyelven ír, vagy munkái általában hozzáférhetőek angolul. Az elismerést az író teljes munkásságáért ítélik oda. A díjat alapítása évében, 2005-ben Ismail Kadaré albán író, költő, esszéíró, 2007-ben a nigériai Chinua Achebe, 2009-ben a kanadai Alice Munro, 2011-ben az amerikai Philip Roth, 2013-ban a szintén amerikai Lydia Davis vehette át.


Krasznahorkai angol nyelvű honlapja

Az ember nélküli világnál nincs csodálatosabb. Vári György interjúja

Krasznahorkai László művei a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban




2015. május 8., péntek

Herman Ottó és a madarak


"nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."

A Madarak és fák napja alkalmából Herman Ottóra emlékezünk, aki 100 éve, 1914. december 27-én hunyt el. Termékeny és kalandos életútja Breznóbányáról indult 1835. június 26-án. A felvidéki szász családban született fiú a természet iránti érdeklődését orvos édesapjától örökölte, aki amatőr természetkutató volt. Bécsben mérnöki tanulmányokat folytatott, ám apja korai halála miatt abba kellett hagynia az egyetemet, géplakatosnak állt, s autodidakta módon képezte magát. Ez a szellemi szabadság egész életén át végigkísérte, amikor felajánlották neki a Műegyetem zoológiai tanszékét, a politikai okokon túl a tudományos függetlenségét féltve az ajánlatot elutasította. Pályájának elindulásában a kor két kiemelkedő tudósa segítette: Brassai Sámuel, „az utolsó erdélyi polihisztor” konzervátori állást kínált neki a kolozsvári Erdélyi Múzeumi Egyletnél, feladata a Mezőség állat- és növényvilágának összegyűjtése volt. De politikai és magánéleti csalódásai miatt (Jászai Mari visszautasította házassági ajánlatát) hamar elhagyta a várost, Budapestre ment, ahol Trefort Ágoston kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek.
Lázas kutatómunkába kezdett, majd megjelent első könyve, a Magyarország pókfaunája (1876-1879), kiemelkedő arachnológiai eredményeit jelzi, hogy 328, közöttük 36 új pókfajt határozott meg. Az 1887-ben kiadott A magyar halászat könyve a halfajok leírásán túl a halászat néprajzi hagyományait is bemutatta. 1888-ban Norvégiában vett részt tanulmányúton, jelentős madártani anyagot gyűjtött, tapasztalatait Az északi madárhegyek tájáról című művében osztotta meg az olvasókkal. Fontosak még néprajzi kutatási, régészeti munkái, s ne feledkezzünk meg politikusi pályafutásáról sem, hosszú ideig országgyűlési képviselőként tevékenykedett.

A zoológiai művek publikálásán túl Herman Ottó tudományszervező tevékenysége is úttörő értékű. Munkásságának kiemelkedő területe az ornitológia volt.

Az első nemzetközi madarászkongresszust Rudolf trónörökös kezdeményezésére Bécsben tartották 1884-ben. A legfőbb cél az volt, hogy a madártannak önálló, tudományos tekintélyt szerezzenek. Herman Ottó 1890 tavaszán madárvonulási megfigyeléseket szervezett. A Fertő - Balaton - Drávafok háromszögben és a Velencei-tónál 16 ornitológus három hónapig reggeltől estig járta a határt, s pontos feljegyzéseket készítettek, melyik madár érkezett haza téli szállásáról. A megfigyelés eredményei Európa-szerte elismerést arattak, s a második madártani kongresszus szervezője nem lehetett más, mint Herman Ottó. Az 1891-ben Budapesten tartott konferencia központi témája a madármegfigyelő hálózat kiépítése volt. Már csak az intézményes keretek hiányoztak, s Herman – „aki tanszék nélkül is iskolát nevelt”, ahogyan Lambrecht Kálmán írja Herman Ottó élete című könyvében –  1893-ban azzal a 16 munkatárssal, (Chernel István, Csörgey Titusz, Schenk Jakab), akikkel a vonuló madarak érkezését rögzítette, megalapította a világon elsőként a Magyar Ornitológiai Központot (ma MME). 


Az önálló telephellyel rendelkező, az amatőrök munkájára építő központ fő feladata egy adatbázis (ma MME Monitoring Központ) kiépítése volt, ide érkeztek be a jelentések a madarak tavaszi érkezéséről, gyűjtötték a begytartalmakat, amelyből eldöntötték, melyik hasznos és melyik káros gazdaságilag, a terepmadarászok meghatározásra ide küldték be a ritkább madarakat. Vönöczky-Schenk Jakab vezetésével elindult a madárgyűrűzés, itt készültek a mesterséges odúk prototípusai, (Csörgey Titusz Útmutató a mesterséges fészekodúk alkalmazásához), s itt szerkesztették a madártani folyóiratot, az Aquilát. Elkészültek a magyar madárvilág első kézikönyvei: Chernel István Magyarország madarai 1898. névjegyzéke, és Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyve.

A madarak hasznáról és káráról ( A földmivelő , kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára) először 1901-ben jelent meg, Herman életében négy kiadást élt meg (1902., 1904., 1908., 1914.), németül (1903), angolul (1909). Népszerűségét mutatja, hogy a Biblia és Petőfi összes költeményei mellett ezt a könyvet olvasták a legtöbben akkoriban. A legutóbbi, 2012-es (Nemzeti Könyvtár 6.) kiadás ugyan üdvözlendő, de nagy formátuma miatt hátizsákba, kabát belső zsebébe nem tehető, erdős-mezős sétáink alkalmával magunkkal nem vihető.
A szöveget Csörgey Titusz rajzai illusztrálják, aki több évtizeden át Ábrahámhegyen élt. A házat később épp Schenk Jakab vette meg!

„Ennek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordul meg az, hogy a földmívelő, kertészkedő, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival”– írja Herman a Darányi Ignácz, földművelésügyi miniszter megbízásából, állami megrendelésre készült mű előszavában.
A könyv első részében többféle tudományág, az antropológia, néprajz, nyelvészet, biológia, etológia és az ökológia szemszögéből vizsgálja a madarak életét. Ír az emberekkel való kapcsolatuk alakulásáról, sorra veszi a madárral kapcsolatos szólásokat és közmondásokat, népi elnevezésüket (megtudhatjuk például, hogy a vetési varjú a pápista, a dolmányos pedig a kálomista), összegyűjti a madárdalokat kifejező hangutánzó szavainkat, tárgyalja testfelépítésüket, életmódjukat, kiemeli védelmük fontosságát, különös tekintettel a téli etetésre.
A könyv címében megfogalmazódott dilemmára is megadja a választ: „a kérdés eldönthetetlen, több hasznot vagy több kárt okoz-e akár a dolmányos, akár a vetési varjú, a csóka, szarka, vagy az erdő, mező, a kert, és a levegőég, a vizek, a puszták, a szikek, rétségek és kaszálók bármely madara? (…) nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van."
2015-ben csak megerősíteni tudjuk Herman Ottó szavait, védelemre szorul az egész populáció, hisz az utóbbi 30 év alatt 421 millióval csökkent Európában a vadmadarak száma, s az egyik legnagyobb vesztes, a veréb. S mindig örülünk a madarak védelmét szolgáló hírnek: New York állam azzal segíti a költöző madarak tájékozódását a vándorlási időszakban, hogy lekapcsolja az állami épületek megvilágítását. (Azt gondoljuk, hogy ennek az intézkedésnek a meghozatalában a Budapesti Könyvfesztiválon itt járt, New York-ban élő, köztudottan nagy madárbarát Jonathan Franzen keze is benne lehet.)  
A könyv második felében a Magyarországon akkor ismert 375 madárfajból 108 leírását adja, s a Chernel-féle határozóra épít. Vizsgálódásainak kiindulási alapja a megfigyelés és a személyes élmény. S nemcsak arról ír, hogy a gazdának mindennapi tevékenységében milyen szerepe van a madaraknak (a haszon és a kár), de arra is felhívja a figyelmet, hogy a gyönyörködésen túl, mit tanulhatunk mi, emberek tőlük.


A kék cinege, aki velünk együtt gyakorló városlakóvá vált, „fejebúbja eleven kék, homloka, pofája fehér; szemén át a tarkófelé húzódva sötétes vonás; a fehér pofa hátúl és alúl feketésen szegélyezve; hasa és farcsíkja kénsárga, inkább czitromos; farka és szárnya, mint a szilva hamva kék; a szárnyon egy rovott, fehéres pásztácska. Csőre olyan, mint egy szorult búzaszem, lába kékes. Fészke szűk nyílású faodvakba van rakva, finom anyagból és nagypuhán. Fészekalja pedig héttől-tizig váltakozik. Tojása a szénczinegééhez hasonlít, de sokkal kisebb.
Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel.
Igazi kincs, melyet meg kell becsülni. Nem ritka.”

A madarak hasznáról és káráról megjelenése óta eltelt száz év alatt a technika szédületes fejlődése az ornitológia tudományát is átírta. Madárgyűrűzésről már Herman is beszámol, (fióka korában alumíniumgyűrűt teszünk a lábára), ma jeladó berendezésekkel tudjuk követni a madarak útját, hogy csak egy példát említsünk. Ha korszerűbb és bővebb ismeretekre vágyunk, akkor ,mondjuk, a Collins-féle határozót visszük magunkkal madarászásaink során. Lélegzetelállító felvételeket láthatunk, ha megnézzük David Attenborough A madarak élete című sorozatát vagy a Vándormadarak című filmet.

Akkor miért Herman Ottó? Azért, mert ötvözi a tudományos stílust a közvetlenséggel, s az élményszerűség irodalmi szöveget és nyelvezetet teremt. Mi meg csak arra biztatjuk az olvasót, hogy fogjon egy kötetet, és üljön le egy padra vagy heveredjen el a fűben: kedély és derű s a madarak iránti el nem múló szeretet árad a könyvből.


Nagyvárosi madarak
dokumentumfilm (2011.)
(írta és rendezte: Berta Enikő)


2015. május 5., kedd

A hónap verse: Kukorelly Endre: Átsétálunk nagymamámmal a Ferdinánd hídon a Lehel piacra


Állj meg, ez beakadt. Beakadt
     ez a, nem látod? A
         szatyor. Várjál, kibogozom. Most jó,
jól van. Vigyázz, mert ott
     egy luk. Teli van kutyaszarral
          az egész. Akkor néhány kisebb
baleset, zöldségszag, lekonyuló csirkenyakak, bevásárlás-
    ügyek, krumpli, cipelés és kerülgetések
         közt tényleg átértünk a Ferdinánd
hídon. Élmunkás híd, de nem
     ez a neve. Hazafelé is,
          ugyanaz volt, ugyanaz a járda,
innen nézve, a Szondy utcából,
     a bal oldali, nem tévesztettük el.
           A 76-os trolibusztól rázkódott a
híd. Komolyan. Dőlt a gőz,
     tolattak a Hámán Kató mozdonyházból
         a vonatok. Így mentünk, és
elég vidáman, ha sütött, ha
    nem. Karácsonykor mindig havazott.
        Jött fel a gőz 38
évvel ezelőtt. Jön szépen fölfelé
     a gőz, leáll a forgalom,
         a troli kifarol, a kereke
pörög a jégen. Fehér a
     Nyugati pályaudvar, havazik, karácsony
         késő délután. Estefelé. Ez volt.
Magától ropogott a Ferdinánd híd.
     Van, ami magától ropog.


Kukorelly Endre: Mind, átjavított, újabb, régiek (Összegyűjtött versek 1968-2014),
Budapest: 2014. Libri Könyvkiadó.