"Budán. Szekérrel hozom ki falura, ami könyveimből s ruhaféléből megmaradt. L.-el a szekér tetején ülünk, Goethe-kötetek és enyhén pörkölt lepedőbugyrok hegyében; így utazunk Óbudán át békés kocogással, szelíd napsütésben. Így ér véget egy életforma, ezzel a kocogó, szekeres utazással. Marad az, ami az életben feladatnak megmaradt... s ez mindig nagyon sok, akkor is, ha olyan kevés, mint amennyi a valóságban." (részlet, Márai Sándor: A teljes Napló, 1945)

2014. július 22., kedd

A hónap verse: G. István László: Vasúti oltár


Többször végigjártam egy száguldó
vonat összes kocsiját. A cigarettabűz
beitta magát a műbőr pórusaiba.
A köpésen másodszor már nem csúsztam
el. Szotyolahéjak a hamutartó mellett
kiszórva. A külső ablakon a kosz
fekete csipkéi, mindenütt koromszigetek.
Helyet nem kerestem. Tudtam, hogy ez egy
vonat. Nekem vonaton nincs helyem.

***

A hurokvágányon, mint eltűnő
bányából fölérkező csille, áll
egy kocsi. A vasbak hidegen
fogja útját. Megnyugodhat.
Nincs az elágazásig visszafelé
út, leparkolt itt. De a szemafor
mindig pirosat jelez az áthaladóknak.

***

Minden éjjel azt álmodom, hogy
vonat vagyok. Nincs olyan este,
hogy ne a zakatolás merítene
el. Úgy harapok a párnámba, hogy
érzem a talpfák illatát meg a
sínt, amin nyújtózkodni kell. Feltört
lándzsafű az orrlyukamba szúr,
nő bennem a tempó, minden éjjel
egyre hajszoltabb az út. A mozdony
acélján dől a víz, akkora munka
a sötétségtől a fényig
feküdnöm magam. Sosincs állomás,
csak ahogy a folyó érzi, mi a víz,
a vonatsodrásnak ára van.

A vers G. István László Hármasoltárok (Budapest, Palatinus, 2013.) című kötetében jelent meg.

A szerző honlapja.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése