"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2014. június 5., csütörtök

A hónap verse: Térey János: A jelenés

Aznap nem mentem messze, csípett a hideg.
   Parabola-antennák tányérja figyelt
A cselédlakások hátsó udvarában;
   Egyetlen utasával befutott az a sárga busz is,
Mely a völgybeli, sűrű élethez kapcsolja a kastélyt.
   Igen, legvégül megnyilatkozott
A hámló oldalú ékszerdoboz, 
   Az unalomnak ez a fellegvára;
Aznap kiderült: átjárhatóak vagyunk.
   Egy öregember-arcú öregasszony
Várt rám az East Block ajtaja előtt. Akadémista,
   Ahogy mi magunk? Mire fölocsúdtam, 
Már elslisszolt mellettem, átlépte a küszöböt.
   Hozzám hajolt. Lehelete kénes volt, a pupillája
Óriás, obszidián-fekete. Ruhája rendes. Ő maga
   Tetőtől talpig gyanús. Azt hitte, szálloda,
Úgy tudta, itt intenzív kényeztetés folyik.
   Ki akart venni egy csinos szobát.
Egy szép szobácskát, panorámával
   A takaros platánteraszra! Keze már a kilincsen.
Udvariasan jeleztem, bármi, csak nem szálloda,
   Kaszárnya és falanszter keveréke
Inkább. Nincs tagfelvétel, asszonyom.
   De ő nem tágított. Mondta, megvárná a főnököt.
És a teakonyhában leült. Elkezdte tépkedni
   Kontyba font haját, szaporodtak
A galambősz hajcsomók a hamutál mellett.
   Gondoltam, ki kéne tennem a szűrét, de
A poklot láttam szemében: az otthon-keresés
   Eszelőjét. Így aztán elnémultam, hogy jövök én ahhoz.
Úgy döntött, örök bútordarab lesz.

A vers Térey János Moll: újabb versek 2007-2012, (Budapest: Libri, 2013.) című kötetében jelent meg. 

"Ezek az emberek elpusztíthatatlanok." Interjú Térey Jánossal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése