"A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír." (Karl Ove Knausgard: Halál (Harcom 1) részlet

2014. május 15., csütörtök

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

„Márványszerű hidegsége nagyrészt abból eredt, hogy élete a szenvedély világától a gondolkodás felé kanyarodott. Egyedül állt a földön, elszakítva a társadalom közösségétől, egyetlen gyermekével, akit vezetnie és oltalmaznia kellett – nem is remélhette, még ha erre törekedett volna is, hogy régi helyzetét valahogyan visszaszerzi -, éppen ezért elhajította a széttöredezett lánc megmaradt szemeit. A világ törvénye neki nem volt törvénye többé.” (részlet a műből)

1850-ben vagyunk, megjelenik Nathaniel Hawthorne A skarlát betű (The Scarlet Letter) című regénye, fontos dátum ez az amerikai irodalom történetében. 1839 és 1860 között az angol hatás alól való elszakadás felszabadító erővel hatott az amerikai irodalomra, legfontosabb irányzata, a transzcendentalizmus a puritán erkölcsi elvekre építkező szellemi megújulást hirdette középpontjában a természetközeliséggel, s olyan kiemelkedő alkotók és művek tartoznak ide, mint Emerson Nature, Thoreau Walden, Melville Moby Dick vagy Whitman Fűszálak című műve, hogy csak néhányat említsünk.

A skarlát betű, Hawthorne első regénye az irányzat kiemelkedő alkotása volt, a 20. század irodalmát is megtermékenyítő hatása vizsgálódásra késztet bennünket.
Az 1804-ben született Hawthorne 1846 és 1849 között vámellenőrként dolgozott a salemi kikötőigazgatóságon, regényének bevezetőjét (Vámház) az itt töltött évek inspirálták, s az inspektor és a tábornok lélektani ábrázolásával megteremtette könyve hátterének erkölcsi világát, továbbá tudatosan, - célja az elidegenítés - rögzítette azt a folyamatot, ahogy az egyik vámtisztviselő iratai között rábukkant az A alakúra vágott finom vörös posztódarabra (A= adultery, házasságtörő), regényének nyersanyagára. A szerző műve cselekményét visszahelyezte a 200 évvel azelőtti Amerika Angliából kivándorolt telepeseinek szélsőséges puritán erkölcsök vezérelte világába („több vétket ismertek, mint amennyiről az úr tudott”).

Egy pellengérre állított asszony a bostoni piactéren, karjában egy csecsemő, ruháján szinte szemet vakítóan világít a házasságtörés vétkét szimbolizáló A betű. Az író nem magyaráz, Hester Prynne bűne lassan bontakozik ki, de olyan feszült atmoszférát teremt már a regény elején, amely végig kíséri a mű egészét.
A két másik szereplő, a férj és a lelkész (a szerető) fokozatosan kap szerepet a folyamatosan lebegtetett cselekményben, s ez a lebegés nemcsak abból ered, hogy a románc a valóság és a képzelet határán billegő műfaj, hanem, mert az író nagyon is tudatosan építkező cselekményének minden apró részlete csak lassan tárul fel előttünk.
A középpontban Hester alakja áll, aki bátran vállalja fel bűnét, büntetését nem isten, hanem a közösség ítéletének tartja, s emberi kiállásával, cselekedeteivel a billog jelentését angyalivá változtatja. Bűne, kiáradó szenvedélye gyermekében, Gyöngyben (Pearl) mutatkozik meg, aki később maga testesíti meg anyja vad és féktelen érzelmeit.
Dimmesdale lelkész, a társadalom megbecsült tagja, hívei rajonganak érte, s ebből a szerepből nem mer kitörni,  belső vívódásai felőrlik életerejét, végső színvallása a végzetét jelenti.
Roger Chillingworth, a férj az, aki végrehajtja a közösség ítéletét, azzal, hogy mint orvos, a lelkész rejtélyes betegségét gyógyítandó a közelébe férkőzik, s a teljes megsemmisülésbe kergeti.
A skarlát betű azért vált kora emblematikus művévé, mert nem a bűnt állította regénye cselekményének középpontjába, még csak nem is ítélkezik, az írót az érdekli, hogy egy múltban elkövetett tett hogyan változtatja meg egy ember viszonyát önmagához és a közösséghez. S ne feledjük, hogy a 19. század közepén vagyunk, a modernizmus előtt az egyetlen prózai mű (lélektani románc), amelynek középpontjában a szerelmi szenvedély áll, s az allegorikus írásmód kiemeli a szentimentális regények köréből.
Borges nem így gondolta, Az örökkévalóság története című esszékötetében esztétikai tévedésnek nevezi Hawthorne moralizáló és allegorizáló hajlamát, Henry James szerint „a regényből hiányzik a valószerűség, túlteng benne a csodás elem”.
Mindenesetre a 20. században is érezhettük hatását, John Updike intertextuális trilógiáját, ahogy Bollobás Enikő Az amerikai irodalom történeté-ben nevezi, Hawthorne Skarlát betűje ihlette (valljuk be, nem tartoznak Updike legjobb művei közé). A Majd ha fagy című regényében Dimmesdale lelkész, az Így látja Rogerben az orvos férj, Roger Chillingworth, s az S. című munkájában Hester Prynne alakját idézi meg. A 19. századi allegória áttételesen jelen van Updike fent említett műveiben, akinek fő témája mindig az amerikai középosztály (talán az új-angliai puritán telepesek leszármazottai?) életének nem kevés megértéssel szemlélt kritikus ábrázolása.

Wim Wenders filmje

A történet természetesen a mozi világába is betört, 1973-ban Wim Wenders készített filmet a regényből, a rendező a Magyarországon is bemutatott korai filmjével akkorát bukott, hogy elhatározta: a jövőben csak olyan filmet hajlandó készíteni, amiben telefonpózna, országút és televízió is látható.
Nem járunk jobban az 1995-ös Roland Joffé nevével jegyzett amerikai változattal sem, nem segítettek a nagy sztárok, Demi Moore és társai sem, oly lapos és gyermeteg történet keveredett a filmvásznon, hogy jelen sorok írója többször elaludt a film nézése közben, pedig oly kitartó és alapos volt a témát feldolgozandó művek tekintetében.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése