"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2014. április 10., csütörtök

Költészet napja, 2014

"József Attila Születésnapomra című verse a legismertebb és legnépszerűbb versek közé tartozik, mind a szakma, mind a nagyközönség sokszor hivatkozik rá. Népszerű lett azért, mert egy olyan dacos, szókimondó, hetyke, támadó hangot használ, amit jó olvasni. Népszerű azért is, mert olyan hatalmasságot támad meg, egy nagytekintélyű tanárt, akit jó érzés – már csak pozíciója okán, akár ismeretlenül is – megtámadni. Jól beleillik abba a legendáriumba, amely József Attiláról a közvéleményben él: a szegény költő külső erőknek, mindenféle nagyuraknak köszönhette, hogy a vonat sínjére került, hogy öngyilkosnak kellett lennie. Átélhető az éppen krisztusi korba lépett költő élethelyzete, az addigi életével számot vető ember gúnyos-keserű, öniróniával, ugyanakkor elhivatottsággal teli hangja és értékvezérelt magatartása. Legvégül pedig népszerűvé, könnyen megjegyezhetővé és élvezetessé teszi az a különleges és – mindenki érzi – bravúros versforma, amelyben a költő beszél."

Fenyő D. György: Egy különleges versforma mint költői hagyomány. (József Attila Születésnapomra című versének utótörténete) Új Forrás. 2005. október (a tanulmány teljes szövege itt)

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
            csecse
            becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
            magam
            magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
            Az ám,
            Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
            szegény
            legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
            fura
            ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
            a hont
            kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
            hevét
            s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -
            gagyog
            s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
            sekély
            e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
            taní-
            tani!

"Az áttekintés eredményeképpen arra a konklúzióra jutottunk, hogy az egyes átiratok egyre jobban eloldozták a formát az eredetitől, és mára a Születésnap-forma a magyar költészet egy lehetséges versformájává vált. József Attila mintegy megajándékozta a magyar lírát egy új formával, és ahogyan például a Balassi-strófa, a Zrínyi-sor, a Himfy-versszak vagy az Anyegin-strófa bekerült a költészet tárházába, ugyanúgy a Születésnap-strófa is része lett annak. Úgy véltem, hogy - miként a többi idézett versforma - ezek a versek egyre kevésbé állnak közel az eredetihez, egyre inkább eloldozódnak tőle, és már csak emléknyomokat őriznek eredetükből...

Tóth Krisztina verse a legszemélyesebb a Születésnapomra formájában íródott és azt megidéző versek közül. A versformán túl természetesen a verskezdés is József Attilát idézi: Harminckettő hogy telhetett? – kezdődik a vers. Nem szól azonban a költészetről, nem ellensúlyozza a harminckét év elmúlását sem a költészet(...), sem valamilyen morális tartás(...). Itt egyetlen kérdés van: mi az értelme az életnek, mikor látja át az ember az élete értelmét, mit jelent élni, mit jelent az idő ereje. Ennyiben inkább Kosztolányi már többször hivatkozott Most harminckét éves vagyok kezdetű versével rokon Tóth Krisztina költeménye, mint József Attiláéval. Ám nem ugyanaz a szemlélete, mert Kosztolányi arról beszél, hogy a múló pillanatról utólag bebizonyosodik, hogy az volt az örök és a maradandó, hogy az élet mulandósága adja meg a boldogság pillanatainak a teljesség súlyát. Tóth Krisztina kérdése az, hogyan tudja valaki a roncsoló idő ellenében megőrizni önmagát, és hogy mikor kap választ az ember a léte (ittléte) értelmét firtató kérdésre. Kosztolányinál nincs odaát, nincs túlvilág, Tóth Krisztina verse – az utolsó két versszakban különösen – feltételez egy másik létezést."

Fenyő D. György: Széténeklés. József Attila Születésnapomra című versének utótörténetéről - másodszor. Bárka. 2011. 5 sz. (a tanulmány teljes szövege itt)

Tóth Krisztina: Porhó

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
          Letelt,
          s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
          úgy múlt
          a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
          hold is,
          nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, terveztem
          e lét
          felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
          csecsem
          becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
          telén
          talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
          havam,
          hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
          szivek
          szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
          Vagy túl
          a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
          s ittlétemet
          átlátom ott?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése