"Nővérem, hát nem tudod? - kérdezett vissza Jonghje. /- Mit?/ - Én sem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy a fák egyenesen állnak... Csak most jöttem rá, hogy valójában mind a két kezük a földbe gyökerezik. Nézd! Nézd csak meg! Hát nem megdöbbentő?" (részlet) Han Kang: Növényevő. Budapest, Jelenkor, 2017.

2015. december 6., vasárnap

Bertók László 80

  
 Fölemelkedik, lebeg

  Megfogni, összerakni: pillanat
  műve a szerkezet. Fölemelkedik,
  lebeg a gubanc fölött. Simítani,
  igazítani! Megkönnyebbülni,
  hogy íme! S hogy mégsem. Hogy
  nincs vége, azért sem! Csak
  ki kell, ki kellett várni. El kellett
  kapni a szárnyát. A szárnya alatti
  levegőt. Az érzést, hogy a
  markodban van. S aztán már
  nem is gondolni rá, csak
  eltűnni benne. Belefeledkezni a
  mozdulataiba. A végtelen
  szöszmötölésbe, az érzékek
  közötti résbe. Életbe. Kozmoszba.
  Semmibe. Beleveszni a
  bizonytalanba, az egyetlen
  kapaszkodóba. A hökkenetbe,
  hogy eljön, lám, eljöhet.
  A hintába, ahogy egyik szó
  hirtelen meglöki a másikat,
  s játszik megint a világ.
  Az utolsó porszem önfeledt
  lebegésével jutni el az
  átjárható falig.
      
Bertók László a Digitális Irodalmi Akadémián.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése