"Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelemet kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent. (...) gyakran így láttuk őt. Másképpen soha, csak szótlan olvasásban." (Augustinus: Vallomások)



2019. április 23., kedd

A Könyvfesztivál díszvendége, Karl Ove Knausgård


A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált 2019. április 25-től 28-ig rendezik meg a Millenárison. A díszvendég az idén Karl Ove Knausgård norvég író, aki Szalay-Bobrovniczky Alexandrától, Budapest főpolgármester-helyettesétől és Gál Katalintól, a MKKE (Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése) elnökétől veszi át a Budapest Nagydíjat, a rendezvény nyitónapján, április 25-én, csütörtökön, 17 órakor. Laudációt mond Tóth Krisztina. A szerzővel két pódiumbeszélgetésen is részt vehetünk: a díjátadás előtt, 16 órától Bősze Ádám, 27-én, szombaton, 15 órakor, a Magvető szerkesztője, Szegő János beszélget az íróval. A rajongók személyesen is találkozhatnak a szerzővel, Knausgård szombaton, 13 órától dedikálja köteteit a B 1 stand mellett.
A fesztiválon évről évre díszvendégként mutatkozik be egy-egy ország kultúrája, irodalma, az idén Norvégia a díszvendég.


Tizenkilencedik alkalommal rendezik meg az Európai Unió tagországainak fiatal prózaíró tehetségeit bemutató, nagy sikerű Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját. Magyarországot Mécs Anna képviseli, kinek Gyerekzár című kötete 2017-ben jelent meg a Scolar Kiadónál.
25 ország közel 100 alkotója, 400 hazai és határon túli magyar író, tudós, művész részvételével a fesztivál kulturális programok sokaságát kínálja: író-olvasótalálkozók, felolvasások, dedikálások, irodalmi estek, könyvpremierek várják az érdeklődőket.
A Könyvfesztivál a nagyközönség számára nyitott vásár, ahol csaknem 50 000 kötet és több száz újdonság várja az olvasókat. A gyermekeknek kialakított külön szekció, a Gyerek(b)irodalom színes programokkal várja az oda látogatókat a Millenáris felújított színház épületében, a Nemzeti Táncszínházban.


Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban, a bergeni egyetemen tanult irodalmat és művészettörténetet, tanára volt Jon Fosse, az egyik legjelentősebb kortárs norvég író (Trilógia, Melankólia). Első regénye, az Ute av verden (Ki a világból) 1998-ban jelent meg, és elnyerte a Norvég Kritikusok Irodalmi Díját. Második regénye, az En tid for alt (Mindennek rendelt ideje) pedig 2004-ben látott napvilágot.

A sikert a 2009 és 2011 között megjelent Halál: Harcom című regényfolyama hozta meg számára. A 6 kötetből álló, 3500 oldalas mű az 5 millió lakosú Norvégiában félmillió példányban kelt el, s a világon eddig 22 nyelvre fordították le.
A regény címe provokatív, Hitler Mein Kampfjára emlékeztet (norvégul Min Kamp). Míg a norvég kiadás csak a főcímet követte, a köteteket számokkal megjelölve, addig a német vagy az angol fordítások, ahogy a magyar is, önálló címeket adtak a köteteknek. Az első rész, a Halál 2016-ban, a második, a Szerelem 2017-ben jelent meg Petrikovics Edit fordításában. A harmadik kötetet Patat Bence fordította, tavaly látott napvilágot Játék címmel, a negyedik rész, az Élet pedig a Könyvfesztiválra érkezik Knausgård magyarországi kiadója, a Magvető gondozásában. Az 5. kötet Álmok címmel 2020-ban készül el, a sorozat a Harcokkal zárul majd 2021-ben.

A norvég Proustnak is titulált író regényfolyama az ún. autofikció műfajába sorolható. A Harcom főszereplője, Knausgård saját személyes szférájának a történéseit rekonstruálja (olyannyira, hogy mindenkit a saját nevén szerepeltet, emiatt több magánjogi pert is kilátásba helyeztek ellene), ami spontán erővel hat az olvasóra, a szövegen belül alkalmazott önreflexív narrációval pedig olyan belső dinamikát sikerül teremtenie, hogy a személyes hatáson túl az emberi létezés metafizikai kérdései is megfogalmazódnak. Az olvasó a knausgårdi örvénybe kerül, ahonnan nem is akar szabadulni.

Az első kötet, Halál középpontjában az író kamaszkora és apjának halála áll. A regény szerkezetileg két részre osztható (a szerző mind a két esetben a jelen történéseiből indul el): míg az első részben a kamaszkor belső viharait írja le, a másodikban az apa halálát követő takarítási jelenetek hosszú sorának monotonitása a katarzis felszabadító erejével hat, s így válik a naplószerű önvallomás izzó irodalmi szöveggé. 
A második kötet, a Szerelem Knausgård Stockholmba költözésével indul, ahol megismeri későbbi feleségét, gyermekei anyját, a szintén író Linda Boströmöt. A knausgårdi szövegfolyam újra magába ránt bennünket, s izgatottan figyeljük, vajon a gyereknevelés, a családi élet, a rokoni és baráti kapcsolatok összetett és bonyolult szövedékében sikerül-e az írónak visszatalálnia önmaga centrumába, ami számára egyet jelent a dolgozószobájában a végeérhetetlen órákon át eltöltött írással és olvasással.
A harmadik kötet, a Játék Knausgård gyermek éveinek krónikája Tromøya szigetén a család megérkezésétől Kristiansandba való költözésükig. A kisfiú Karl Ove eszmélése a világra: fiú barátságok, bimbózó szerelmek, s a legnagyobb trauma, az autoriter apa árnyékában eltöltött mindennapok szorongásai.
A Harcom sorozatának negyedik kötete az Élet. A tizennyolc éves Knausgård az érettségi után egy észak-norvégiai halászfaluban kezd önálló életet. Tanítóként helyezkedik el a falu iskolájában, és saját lakásba költözik, ahol végre van tere és ideje írni, ám két dolog állandóan eltereli a figyelmét a munkáról: az alkohol és a nők.

„És annyira boldog vagyok, hogy már nem vagyok író többé” – hangzik a Harcom utolsó kötetének zárómondata, ám 2011 óta Knausgård több könyvet is publikált, s a rocksztár külsejű figurából jólfésült középkorú úr lett. A Harcom, amelynek folytatását egyelőre nem tervezi, meghozta számára a világsikert. Ám, ha mégis megíródna a hetedik kötet, kíváncsiak lennénk, megvan-e még az a tromoyai kisfiú.

„Végtelenül sok ilyen pillanat, mind egyformán telezsúfolva: ezekből áll a gyermekkor. Némelyik szédítő magasságokba tudott repíteni, mint például az az este, amikor összejöttem Tonéval, és félig futva, félig csúszva bukdácsoltam le a lejtőn, amelyről a csillogó felületéből ítélve frissen kotorhatták el a havat, és amikor kiértem a két út közötti sötét mezőre a házunk előtt, hanyatt feküdtem a hóba, és felbámultam a sűrű, nedves és fénytelen sötétségbe, és tökéletesen boldog voltam.”

(Knausgård Harcom 3. Játék.)


2019. március 29., péntek

Sziveri-díj, 2019

2019. március 29-én 28. alkalommal adták át a Sziveri János-díjat. Az 1990-ben fiatalon elhunyt 
vajdasági költő, író emlékére alapított díjat az idén Kabai Lóránt költő, író, szerkesztő vehette át, akinek legutóbbi verseskötete semmi szín  címmel 2016-ban  jelent meg a Tiszatáj Kiadónál.




migrén

kilépek a kapun, a szél kap belém, mint mindig —
olykor felnézek, a csillagokat nem térítette-e le
pályájukról a vihar, de azok szilárdan kitartanak.
az életünket feldúló őrület ellenére minden a helyén van
— és csak bámulom hátravetett fejjel a sötét eget,
még ha nincs is ott semmi, amitől megvilágosodhatnánk,               
csak a halk csodálattal eltöltő, tűszúrásnyi pontok
— távoli és szilárd dicsfények az erőszakkal és veszteséggel,
butasággal és dölyfösséggel teli világban.
itt a köd, én pedig nemsokára otthon vagyok,
valahol mélyen van egy olyan gyanúm,
hogy mindannyian gyűlöljük magunkat,
de mindenki maga-maga választja meg,
hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt
— egyik megoldásra sem lehet irigykedni.
lelkem rajta; a gyenge mindig vesztes,
nem érdekes, ivóvá lenni szükségszerű.
ennek is milyen jó vége lesz.


blog

interjú 


2019. március 27., szerda

Kármán József és Fanni


„Ó, be jó itt!... Veteményeskertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízű az olvasás. Ide lopom ki magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.”
Fanni hagyományai (részlet)

Kármán József 1769. március 14-én született Losoncon egy protestáns lelkészfamília gyermekeként. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Pesten jogot tanult, amit később Bécsben folytatott, ahol nemcsak a német nyelvet sajátította el, hanem irodalmi műveltségre is szert tett. Itt ismerkedett meg Markovics Miklósné grófnéval, szerelmi viszonyuk idején folytatott német nyelvű levelezésüket Székely József fordította le magyarra 1860-ban. 
1791 őszén visszatér Pestre, majd a következő évben belép az egyik szabadkőműves páholyba, bejáratos az előkelő szalonokba, sűrűn fordul meg a főúri házakban (Ráday, Beleznay, Podmaniczky), ahol kapcsolatba kerül korának neves íróival és tudósaival.
1794 elején Schédius Lajos egyetemi tanárral és Pajor Gáspár orvostanhallgatóval együtt elindítják az Uránia című folyóiratot, amelynek anyagát többségében valószínűleg Kármán maga írta, illetve fordította. A lap azonban nem tudott elég előfizetőt szerezni, s mecénásuk visszavonulása miatt csak három száma jelent meg.
1795-ben Losoncra való hazautazásában a jakobinus mozgalom perével kapcsolatos letartóztatások is közrejátszhattak. Június 3-án bekövetkezett haláláról többféle feltevés született (a nemi és tüdőbetegségen át még az öngyilkossági szándék is felmerült).

„Hijjamot érzem, eggy Része Szívemnek nints betöltve…” (Fanni hagyományai)

Kármán József nevű szerzőt és műveit Toldy Ferenc vezette be a magyar irodalmi kánonba a Kisfaludy Társaságban tartott 1843-as előadásában. S még ugyanebben az évben a Nemzeti Könyvtár sorozatban megjelentette az eredetileg 1794–95-ben az Uránia második és harmadik kötetében napvilágot látott művet, a Fanni hagyományait, s szerzőjeként Fannit nevezte meg. Az eredeti környezetéből kiragadott szöveget, a gondolatjelekkel és sorkihagyással elválasztott naplójegyzeteket római számmal jelzett fejezetekre tagolta.


„A kisregény, amely az Uránia három folytatásának összerakásából konstruálódik, a szentimentális levélregény konvencionális történetsablonját követi: a szüzsé szerint egy fiatal lány szerelemre lobbanása, majd a beteljesületlenség miatt bekövetkező halála alkotja a voltaképpeni tárgyat. A szenvedő érzékeny lélek ábrázolásának természetes, a XVIII. század végi epikában közkeletű módja volt az egyes szám első személyű elbeszélés, a szubjektív közlésformák (napló, levél) imitálásával megvalósított vallomásosság. A mű újszerűsége nem elsősorban az adaptálásban áll – annál is inkább, mert a levélregény műfajának meghonosítására nem ez az első kísérlet a magyar irodalomban –, sokkal inkább a regénytípus poétikai lehetőségeinek sikeres kihasználása érdemel figyelmet”, írja Szilágyi Márton Hatás és hagyomány: A Fanni hagyományai című tanulmányában.

Szilágyi úgy vélekedik, hogy 1843-ban Toldy egy életmű megkonstruálását végezte el, ilyen névvel sem író, sem műve nem létezett, a mai napig kizárólag Toldy Ferenc nyomán – s szemléletével – vagyunk képesek Kármán Józsefről beszélni. Többször is hangsúlyozza, hogy a Fanni hagyományainak filológiailag leghitelesebb változata az első megjelenés (három részre széttagolt, egymáshoz képest szigorúan elválasztott naplóbejegyzések formájában létező szövegegységek), s Toldy textológiai kezdeményezése nemcsak a szöveg töredékességének a struktúráját mosta el, hanem a regény időkezelésének értelmezését is befolyásolta.

„A szerző keresésének kényszerneurózisa”

1865-ben egy Zilahy Károly által szerkesztett, eredetileg magyar nőírók költői műveit bemutató antológiába két prózai mű is bekerült, többek között a Fanni hagyományai, ám Zilahy itt már nemcsak közreadót látott Kármánban, hanem átdolgozót is.(„Kármán simító keze a művön világosan látszik.”)
1857-ben Székely József a Nővilágban Fanny címmel megjelent írásában Fanni szerzőségét erősítette meg, Kármán itt a szerelmes férfi szerepét kapta, akinek karjai között hunyt el Fanni, s ő is nemsokára kedvese után halt. Székely volt, aki összemosta Fanni alakját Markovicsnéval, viszonyuk dokumentációját, (lsd. életrajz fentebb) német nyelvű levelezésüket ő fordította és jelentette meg. 
Beöthy Zsolt összeegyezhetetlennek tartotta a grófnő „élvsovár” személyiségét és Fanni ártatlanságát. Később az álláspont úgy módosult, hogy Kármán és Fanni szentimentális lelkületét azonosították, s ez tovább vezetett ahhoz a ponthoz, hogy T-ai Józsit találták hasonlónak Kármánhoz, mondván, hogy a szerző (Kármán) saját naplójegyzeteit véve alapul saját fájdalmát egy nőre átruházva írta meg művét.
Prónai Antal 1897-ben Fannit mint ihletadó személy létezését tételezte föl, de szerzőnek Kármánt tartotta, Markovicsné szerepét pedig modellként határozta meg.
Gyulai Pál kiadásában 1875-ben először jelenik meg a Fanni hagyományai önállóan, s a műhöz írt Bevezetőjében Gyulai egyértelműen Kármánt jelöli meg a szöveg szerzőjeként.
Ám ennek ellenére a közbeszéd része maradt Fanni élete és személyisége, Paulikovics Lajos 1878-ban „történelmünk 14 kiváló hölgye között mutatja be „Fanni írónőt”.

„Csak a szöveg”

1994. november 10-11. között Fanni hagyományai DEkonFERENCIA II. címmel rendhagyó konferenciát szerveztek a Szegedi Egyetemen. Az előadások anyaga könyv formájában is megjelent Odorics Ferenc és Szilasi László szerkesztésében. A konferencián az irodalomtörténészek és szépírók szakítva a klasszikus irodalomtörténeti sémákkal, a posztmodern irodalomelméleti iskolák szempontjaival felvértezve (Roland Barthestól Michel Foucault-ig) mondták el gondolataikat a Fanni hagyományairól.
Az irodalomtörténészek közül a legprogresszívebben Milbacher Róbert közelített a Fanni-problémakör felé. Előadásában abból indult ki, hogy a „»Fanni hagyományai« szintagmával jelölt nem létezik a magyar irodalmi kánonban, amennyiben elfogadjuk, hogy a kritériuma a lezártság és a konkrétság.” A különféle kiadásokban nem ugyanaz a szöveg olvasható, s Toldy Ferenc alapozása, miszerint egyszerre teremtett művet és szerzőt, az 1843-as kiadással teljesen megváltoztatta az 1795-ös Uránia-beli szöveget. Az 1993-as Kerényi-kiadás (lsd. Régi magyar regények, Budapest, Unikornis, 1993.) ugyan visszatért az eredeti szöveghez, de Kármán szerzősége mellett tette le a voksot.

A”Fanni hagyományai” tehát műként nem, viszont Szövegként jelen van a magyar irodalmi hagyományban, azaz csak Szövegként olvasható (lásd barthesi szövegfogalom).
Milbacher a Fanni-diskurzus legnagyobb problémáját abban látja, hogy a szöveg olvasása helyett a szerző kilétét firtatják, Kármán-kéziratok pedig nincsenek (az Uránia névtelen dolgozataival van dolgunk), a szerző nevével „csupán két versikét, néhány hivatalos levelet, egy német nyelvű levelezést (Markovicsné!) szignálhat az irodalomtörténet, az e név alatt kerengő életmű csupán feltételezések és különféle filológiai hókuszpókuszok eredménye”. Milbacher Toldy Ferenc manipulatív szerepét emeli ki ennek alátámasztásául, aki először Fannit önálló szerzőként jelezve, Kármán műveinek és életrajzának megkonstruálásával (1843-as belső borítóján Kármán és Fanni elképzelt portréját is közreadta) a későbbi diskurzus irányát, a „szerző keresésének kényszerneurózisát” sugallta.

„V. Megbíztatok, és esküszöm, megvolt bennem a kölcsönös jóindulat, ahogy áldott emlékezetű iskolaigazgatónk ott a Berzsenyiben mondta. Én akartam szeretni. De nem ment. Nem, az istennek se. Nem tudtam másnak olvasni, mint szenvelgő libának.
VI. Csak a mondatok maradtak. Azokba kapaszkodtam. Pedig csak úgy lettek szépek: szemergett rájuk az idő, ide-oda elmozdultak, kopások és repedések, egy új szem pillantásai.”

Németh Gábor: A feje a bácsinak- napi jegyzések és levelek
(In: Fanni hagyományai DEkonFERENCIA II.)  

irodalom

Kármán József: Fanni hagyományai (a mű szövege a Magyar Elektronikus Könyvtárban)

Roland Barthes: A szöveg öröme
Budapest, Osiris, 1996.

Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma
Budapest, Balassi K. , 1995.

Borbély Szilárd: Műfaji minták a Fanni hagyományaiban. (online is olvasható)
Studia Litteraria, Tomus XXXVI., Debrecen, 1998.

Devescovi Balázs: A mítosz és Fanni: a Kármán József körüli legendák és a Fanni hagyományait környező mítosz(ok) elemzése (diskurziválása) 5.0
Budapest: Osiris, Szeged: Pompeji, 2000.

Fanni hagyományai DEkonFERENCIA II. , Szeged (in Mojo) , 1994. november 10-11.
Szeged: Ictus Kiadói BT : József Attila Tudományegyetem, 1995.

Michel Foucault: Mi a szerző? 
In: uő. Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések
Debrecen, Latin Betűk, 1999.

Fried István: Élet és irodalom a Fanni hagyományai-ban. 
In. Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1988.

Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája (online is olvasható)
Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998.

Takács Zsuzsa az idei Aegon-díjas


A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy 
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.
forrás: litera


"Takács Zsuzsa költészetében, hogy azt ne mondjam, költői munkásságban az egyik vezérmotívum a gyakran spontán keletkezésük nyomát szándékosan magukon viselő versek kötetről kötetre történő folyamatos korrekciója, de ezt nem csupán a korábbi versek átírása, újragondolása, újraközlése vagy átszerkesztése révén érzékeljük, hanem azáltal, ahogyan az egymás mellé helyezett versek összecsengenek, mikoris a költő nem törődik azzal, hogy módszere pongyolaságnak is tűnhet az olvasó szemében, mivel a spontaneitás érzete részét képezi a formának, a félálomban rögzített álomversek nem ritkán automatikus írásként is értelmezhetők, és olvasóként ilyenkor nem csupán az egyes verset, hanem az éppen keletkezőt is érzékeljük, magába a keletkezésbe avatódunk bele, mikor egymás utáni szövegekben szó szerint azonos sorok, motívumok, vagy technikai megoldások, frissiben kipróbált sorvégtrükkök ismétlődnek, szólnak vagy sóhajtanak vissza, visszhangozzák és értelmezik egymást, miáltal a versidő is kinyílik..."
Forgách András esszéje Takács Zsuzsa A Vak Remény című kötetéről a Revizor online-on

2019. március 3., vasárnap

70 éves Marno János

 Nárcisz készül

A nő mint a pongyola végzet,
míg Nárcisz a tények tükrében
vizsgálja magát. Méretkezik.
Megmerítkezik, úgymond, a tulajdon
arcában, mely arc éppenséggel
nem mond neki semmit. Pedig
ő értelmet adna mondatának,
ez kétségbe nem vonható, a kétség ott
merül fel, ahol Nárciszt a vonások
összekuszálják és elnyelik.


"A Nárcisz készül című vers Marno János életművében kirobbanási (eksztatikus) pont volt, egyfajta poétikai „nagy bumm”, melynek hatása azóta is tart; hét-nyolc éve születnek az egyre finomabb textúrájú, egyre tömörebb és sűrűbb Nárcisz-versek. Ha Nárcisz figurája nem is mindig lép színre bennük, akkor is „ő” – a figura „személytelen személyében” tükröződő komprimált gondolat – az origójuk. (Ha kikopik is, mint a legújabb versekből, ott van a háttérben, és most már örökre megmarad, Ovidius után szabadon – nem kis dolog, hogy magyarul.) Marno felettébb izgalmas, felfedező lendületű költészetében ez a periódus – a Nárcisz készül és a semmi esélye című két könyvvel – a bőségé; a hosszú évek munkájával kidolgozott, szigorú költői technika, meg az ezerszeresen át- és újragondolt világszemlélet, költészetszemlélet, a nagyon-nagyon megpróbáltató költői elhívásban összeforrva, egymás után dobja ki, szinte gépiesen, a jobbnál jobb, érdekesebbnél érdekesebb darabokat, melyek ciklusokba, kötetekbe rendeződve az újabb magyar költészet (minden hivalkodástól mentes!) opus magnumát eredményezik, rengeteg átgondolnivalót hagyva kritikusokra és olvasókra."
Radics Viktória: A lét egyedül. In: Jelenkor, 2011. 5. szám


Marno János művei a Digitális Irodalmi Akadémián.

2019. március 1., péntek

250 éve halt meg Bod Péter, református lelkész, irodalomtörténész

„Nyelvünk és nemzeti irodalmunk szeretetével, hathatós buzdító szavaival felrázta a nemzetet önfeledt letargikus álmából” – írta Orbán Balázs Bod Péterről, a sokoldalú tudósról és református lelkészről, aki 1712. február 22-én született Felsőcsernátonban. Iskoláit a nagyenyedi kollégiumban végezte, majd patrónusa, Bethlen Kata támogatásával a leydeni egyetemen tanult. Hazatérvén pappá szentelték, egyházi szolgálatait Nagyenyeden, Olthévízen, majd haláláig a magyarigeni eklézsiában végezte.
Érdeklődése rendkívül sokoldalú volt, már Bethlen Kata könyvtárának gondozójaként lehetősége nyílt arra, hogy tanulmányozhassa a kiemelkedő magyar nyelvű tudományos műveket, kéziratokat, külföldi historikus munkákat. Látóköre így tágult a református hagyományoktól a világi munkákig, az erdélyi műveltség gyökereitől a teljes magyar kultúráig. Foglalkozott teológiával, egyháztörténettel, államismerettel, világi történettel, nyelvtudománnyal és irodalomtörténettel, írt anekdotagyűjteményt, sajtó alá rendezett kéziratos munkákat.
Irodalomtörténeti szempontból munkái közül kiemelkedik a Magyar Athenas (Nagyszeben 1766), a legelső írói lexikonnak tekinthető mű, 500 író életrajzát tartalmazza. A gyűjtemény ma is forrásértékű, számos, azóta elveszett könyvről egyedül az ő leírásából tudunk. Jelentősége még abban áll, hogy az egyházi szempontok helyett a nemzetit, a latin nyelv helyett a magyart helyezte előtérbe.
Másik kiemelkedő munkája a Szent Bibliának históriája (Nagyszeben 1748), az első magyar irodalomtörténeti monográfia. A Biblia egyetemes kiadásainak és kéziratainak áttekintése  után az  utolsó fejezetben a magyar bibliafordítások és kiadások történetét dolgozta fel.

1769. március 2-án hunyt el Magyarigenben, halálát egy balesetben szerzett seb okozta, amelyről így ír Önéletírás című munkájában:

„A szőlőben egy szőlővesszőt kezdvén tisztogatni egy igen éles kacorral, a bal kezemet erősen megvágám. Hamarjában beköttetém a keszkenőmmel, s hazajövék, de idehaza a vérnek folyását meg nem állíthatván, reggeli tíz vagy 9 órától fogva estvéli majd 6 óráig elfolya a vérem úgyannyira, hogy már az életem utolsó órája is majd lefolyna. Élesztgetvén holmi spiritusokkal, s a szörnyű nagy izzadásban s változásban a vér folyása is megállván, úgy kezdék helyreállani lassan. Kötötték sokfélével, végre gelesztákat szedvén és ecetbe s égett borba vetvén, azokat kötötték a sebre, s úgy állott el a folyása. Szombaton estvétől fogva nem is oldottam ki hétfőn reggelig; jól nyugodván alatta, az ágyban is kezdettem forrasztatni. Isten kiváltképpen való kegyelmességének tartom, hogy akkor és ezen casus által meg nem holtam, mert bizonyosan rosszakaróim reám fogták volna, hogy magam öltem meg magamat, és holtom után elmocskoltanak volna.”

2019. február 25., hétfő

Artisjus Irodalmi Díj, 2019

2019. február 18-án a Budapest Music Centerben átadták az idei Artisjus Irodalmi Díjakat. Az Artisjus Irodalmi Nagydíj idei kitüntetettje Takács Zsuzsa A vak remény - Összegyűjtött versek című kötetével.



Artisjus Irodalmi Díjban részesült Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéért, Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötetéért próza kategóriában, Thomka Beáta Regénytapasztalat című tanulmánykötetéért, és Bán Zoltán András Betűtészta című esszéjéért.


                              



Időknek ideje
phytoaforizma

"Mindën csak a időn múlik. Monta Öregapád. Akárhun vagyunk, akárhugyan vagyunk, mind ëggy, ëgyedű a idő nem mind ëggy. Mer a sok. Mindig sok. Sok idők vannak. Irdatlan nagyon telik a idő, órjássok idő telik mindën szëmpillanatba. Van olyan virág, ami csak ëgy napig íll. A páfrámvirág Szenjános nap északájján, aki asz leszëdi, örök boldogság vál valóra, node olyant embërfija nemtaláll. Akkor nincs máskor. Ēvirágzott. Vót, nincs. Maj lëssz. Ha lëssz. Ha lëssz maj. Mikor lëssz az a maj most! Olyan gyorsan telik a idő, osz mégsë változott sëmmi Ádámatyánk mëg Évanyánk óta. Ëzér kő tunnyi ínyi a idővē. Nem idő nékű. Mi ammá, hogy nincs időm! Vagy mënnyi kő má mekhānyi? Ëccërcsak, nem tunnyi mikor, betēnek a idők, má nem lëssz minek tēnyie, akkor főtámodunk. No akkor ēgyün a időknek ideje. Akkor ēgyün Krisztusurunk, és mindën időt visszaállítt akkorra, amikor még ē së kezdëtt tēnyi, ē së köllött vóna këzdenyije tēnyi, Adáméva idejire a Paradicsomkerbe. Olyan ez, minha a hangszallaglemeszt fordítva tëtted vóna fő. Vagy inkább mind amikor leesik a lánc a biciglin, osz levegőbe teker a embër. No akkor ēgyün a időknek ideje. Ez a örökkí valóság. Minden való ság örök kí van. Mindënkor, mindig. Ëccërcsak, ëccërre, ëffolytábo. Hát aszt embërfija ē nem tuggya kípzēnyi. Hogy az milyen lëssz. Ezér kő tunnyi ínyi a idővē, amíg még van. Mert ha meghalunk, má nem lëssz. Akkor má csak a örökkí valóság marad."

In: Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendarium. Pozsony, Kalligram, 2017.

(Fried István: Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén. In: Helikon, 2018. január.)