"És nem tudom, miért néznek rám /Kutató arcok? /Arcomon nincsen régi írás, /S a régi harcok /Nagy legendája elmosódott /Vén arcomon, vén fejemen. /Olyan vagyok, /Mint rosszul kezdett /És meg se kezdett szerelem. " Ady Endre: A föltámadás szomorúsága (részlet)


2019. február 19., kedd

Öt éve halt meg Borbély Szilárd

                                        
Amikor egy álom nem teljesül,
ébredéskor az agyban elpusztul
egy sejt. Emlékei ekkor eltűnnek.
Aki felébred, erre többé nem

emlékszik. A komputeres felvételeken
ilyenkor  apró, ultramarinkék
pontokat látni, amelyek, mint
egy távoli, már halott galaxis

csillagai, időnként felvillannak.
Kezdetben ezeket képernyőhibának
vélték. A felvillanások idővel egyre

sötétebben sugároznak. Még megfejtetlen,
kódolt üzenetet közvetítenek. A kutatók
a legsötétebbeket Pszichének nevezték el.

 Ámor és Psziché-szekvenciák
(részlet)


Borbély Szilárd (1963-2014)


2019. február 13., szerda

Meghalt Tandori Dezső


A Semmi Kéz

Egy vak madár azt hiszi, álmodott,
pedig csak megsímogattam a hátát,
       mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
       de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsímogatható volt a háta?

Szárnyra ki volt dobva a szürke toll,
ahogy álldogált a teljes sötétben,
      tudtam, ott vagyunk valahol:
nem is padlón, nem is csonk deszkalécen,
melyen parányi hő a talpnyoma,
      s még annyi se az örök éjszaka,
melyről tudnom kell, hogy két elürült szem
közvetíti bár tudatunkba, szűrten,
előleg ez a tiszta nemtudásra,
mit magunk is elérünk valahára.

Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz,
mely nem mutat se innenre, se túlra,
      nem kerül, el se vész,
mintha az idő ide-oda múlna;
ujjam alatt a hát mintázata
      nyugodt volt; mintha nem is látszana,
a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen,
inkább csak mártózni valami hűsben,
mert a forróság a nem várt hatásra
a harminc grammnyi testet be- s bejárta.

És hangom szólt hozzá, az ismerős,
az örökké megválaszolhatatlan,
      három-verébnyi-ős
helyett ő állt világtalan-alakban,
mint kérdezetlenségünk válasza,
      melynek elég, hogy önmaga;
kezem távolodott kalitka-űrben,
nem érzett hullámlásába vegyülten,
s a másfél perc még-sosem-volt csodája
jó ok lett neki egy tollászkodásra.


Tandori összes műve, bibliográfia és szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémián.

2019. február 12., kedd

Könyvek, naplók, emlékek: 30 éve halt meg Márai Sándor


„Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. A búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még egy pesztonka – a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek Lola és János, aztán minden egykori ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jól esne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok. Emlékezés bizonytalan, nagy messzeségből érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlékszem arra, ami öt perc előtt történt. Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halálvágy.”
Márai Sándor 1989. augusztus 27-i naplóbejegyzése. (A teljes napló 1982-1989.)


Márai 1985-ben odaadóan ápolja és látogatja a kórházban félig már vak feleségét, miközben az év során elveszíti Kató húgát és Gábor öccsét. Lola 1986. január 4-én meghal, elhamvasztják, és az óceánba szórják földi maradványait. Közben Márai átesik egy műtéten, s az év végén Géza öccsét (Radványi Géza) is elveszíti. 1987. szeptember 23-án szívbelhártya-gyulladásban meghal fogadott fia, János (Babócsay János). 1988-ban egyre nagyobb az érdeklődés Magyarországon iránta. Több intézmény (MTA, Magyar Írószövetség) is megkeresi, szerződéseket küldenek neki korábbi művek újbóli megjelentetésére, hazalátogatásra invitálják, de nemet mond.


1989. január 15-én olvashatjuk utolsó naplóbejegyzését, kézzel írva: „Várom a behívót, nem  sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én a kora délutáni órákban egy pisztollyal főbe lövi magát. Hamvait a Csendes-óceánba szórják.

1989 szeptemberében itthon visszaállítják akadémiai tagságát, a következő évben posztumusz Kossuth-díjat kap, s megindul műveinek új magyarországi kiadása. 1990-ben a Könyvhétre megjelenik a Napló 1943-44 és A gyertyák csonkig égnek első, újra kiadott változata. 1997-ben hazaérkezik a hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

Napjainkban életműve kiadásának központja a Helikon Kiadó, a kötetek gondozását Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész irányítja. Márai naplóinak újraszerkesztett, jegyzetekkel bővített kiadása, A teljes napló 18 kötetben 2018-ban vált befejezetté az utolsó, az 1982-1989-es megjelentetésével.
Irodalmi szenzációnak számított az Egy polgár vallomásai (első kiadás 1940) cenzúrázatlan és javított változatának (a teljes mű három fejezettel hosszabb) kiadása 2013-ban, majd a Föld, föld (első kiadás 1972, Toronto) teljes és csonkítatlan kiadása 2014-ben Fried István utószavával. Itt a korábbi kiadásokhoz képest több mint 120 oldalas fejezettel bővült a kézirat. A kötetben egyaránt olvasható az eredeti szöveg, valamint az 1940-es cenzúrázott és kihúzott változat is.

A Márai-kutatók régóta sejtették, hogy az író megírta az Egy polgár vallomásai harmadik kötetét, erre naplóiban utalt. A hagyatékban megtalálták a kéziratot (több címötlet szerepelt rajta áthúzva – köztük az Egy polgár vallomásai 3, illetve a Föld, föld! –, ám a kiadó szerkesztői a kézirat első mondatát – Hallgatni akartam – választották kötetcímül. A mű a Föld, föld! első két fejezeteként született 1949 és 1950 között, de végül Márai elhagyta a szövegrészletet az 1972-ben (Toronto) megjelent kötetből. Nem akarta, hogy könyve külföldön jelenjen meg, ugyanakkor Magyarországon a cenzúra miatt nem számíthatott kiadására.

2019. január 22-én a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kassán megnyitották az egykori Grosschmid-házban az új, állandó Márai-kiállítást. A szlovák-magyar koprodukcióban létrejött tárlat főkurátora, Mészáros Tibor muzeológus-könyvtáros, a Petőfi Irodalmi Múzeum Márai Sándor hagyatékának gondozója. A 220 négyzetméteres, hétszobás házban Márai-idézetek vezetik végig a látogatót a kiállításon, amely időrendben és tematikusan mutatja be az író életét és életművét. A szövegeket fotók, portrék, dokumentumok egészítik ki, képet kaphatunk a korabeli Kassáról, az író családtagjairól, továbbá megtekinthetjük a Grosschmid-család egykori bútorait, berendezési tárgyait.

Az új kassai Márai Sándor-ház


Az emlékkiállítás vezetője Ötvös Anna történész-könyvtáros, kinek Lola könyve című munkája 2017-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. A könyv szerzőjét műve megírására az a kb. 400 fotóból álló fényképgyűjtemény inspirálta, amelyet Herman Weinberger kassai régiséggyűjtő talált a városban egy lomtalanítás során egy szemétgyűjtő mellett. A fotók a Grosschmid- és a Matzner-család életének fontos mozzanatit örökítették meg. Ötvös Anna még találkozott olyan személyekkel, akik ismerték a családot, s a képekhez kapcsolódó szakirodalomból, levéltári anyagokból rajzolta meg Márai feleségének, Matzner Ilonának (Lola) a képét és személyiségét. A mindvégig háttérben maradó asszony későbbi életéről, hogyan vált polgárfeleségből az emigrációban modern, munkát vállaló nővé, többet tudunk majd meg a feldolgozásra váró, kb. 300 füzetből álló naplósorozatából, amelyet a PIM-ben őriznek.


Márai Szőnyi Zsuzsának 1988. október 10-én írt utolsó levelében így vallott önmagáról:

…” A halál, amire nem vágyakozom különösebben, nem probléma, hanem szükségesség, eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki se panaszkodott. De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor kitalálták a mesterséges létezés trükkjeit. Ez a veszély sok aggastyánt riaszt… Mégis, jó lenne még egyszer Magával ülni a spanyol lépcső márványhabos vízesésének egyik fokán, megbeszélni álmot és valóságot, aztán inni a Grecóban egy pohárka fanyar ürmöst. Mostanában, az egyedüllétben engem is kísértenek az álmok, laikus módon szeretnék választ kapni egy illetlen kérdésre, amit jó társaságban nem szabad kimondani. A kérdés így megy: – Lehet, hogy talán mégis van lélek?...”

2019. február 1., péntek

Salinger 100

„Engem akkor vág fejbe egy könyv, ha a végére érve azt szeretnéd, bárcsak halál jó haverod volna az írója, akire rá is telefonálhatsz, amikor csak akarod.”
(Salinger: Rozsban a fogó

Jerome David Salinger 1919. január 1-én született New York-ban lengyel zsidó apa és ír katolikus anya gyermekeként. Apja húsimporttal foglalkozott. Az ifjú Salinger Manhattan több állami iskolájába is járt, végül a McBurney magániskolában érettségizett. Ezután felvételt nyert a waynei (Pennsylvania) Valley Forge katonai akadémiára. Itt kezdett el novellákat írni. Később több egyetemre is beiratkozott (New York, Collegeville), de csak néhány szemesztert végzett. 1939-ben a Columbia Egyetemen felvették Whit Burnett novellaíró osztályába, és a második szemeszter végére befejezte három korábban elkezdett novelláját. Ezek közül az egyiket leközölték, így lett a A fiatalok (The Young Folks) Salinger első nyomtatásban megjelent novellája. 

A novellák magyarul Bart István fordításában Három korai történet címmel jelentek meg 2015-ben a Helikon Zsebkönyvek sorozatban. Salinger 1974-ben így beszélt korai novelláiról a New York Times-nak: „Ezeket már nagyon régen írtam, és sosem szándékoztam kiadni őket. Azt akartam, hogy ezek a történetek természetes módon múljanak ki. Nem takargatni akarom ezeket a kezdeti szárnypróbálgatásokat, csak egyszerűen nem érdemesek kiadásra.” 

Salinger 1941-ben ismerkedett meg a Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O'Neill akkor 16 éves lányával, Oonával. A háború azonban közbeszólt, az írót 1942-ben behívták a hadseregbe, míg Európában harcolt, leveleztek, ám a fronton kellett megtudnia, hogy a lány Hollywoodban megismerkedett az 53 éves Charlie Chaplinnel, akihez 18 éves korában feleségül is ment (később nyolc gyermekének anyja lett). Kapcsolatukról írt regényt Frédéric Beigbeder Oona és Salinger Egy nagy szerelem Pearl Harbor előtt címmel. A műben tények és legendák, valóságos és elképzelt események (fiktív levélváltások) keverednek.

Salinger a 4. hadosztály tagjaként vett részt a normandiai partraszállásban, a koncentrációs táborok felszabadításában. A háború borzalmai, különösen a kauferingi láger felszabadítása annyira megviselték, hogy az európai hadműveletek befejezése után idegösszeomlást (poszttraumás stressz) kapott és kórházba került. Ekkor ismerkedett meg Sylvia Welterrel, akit 1946-ban vett feleségül, majd magával vitt Amerikába is, de miután fény derült az asszony náci múltjára, elváltak, Welter pedig visszaköltözött Németországba. 

„Ez a fiú a könyvben direkt hülye?” 

Ám az írást a háború alatt sem hagyta abba. 
A Rozsban a fogó első hat fejezete (1941-ben kezdte el írni) ott volt vele Európában, néhány részletét a „katonatárs” Hemingwaynek is megmutatta, aki a folytatásra biztatta. 
1946. december 22-én a New Yorker-ben megjelent részben önéletrajzi elemeket is tartalmazó elbeszélésének (Slight Rebellion off Madison (Lázongás a Maddison mellékén) Holden Caulfield volt a főszereplője. S ekkor már kész volt egy 90 oldalas kisregény! 
Salinger lázasan dolgozott tovább: kibérelt Westportban egy kis házat, majd egy manhattani hotelszobába zárkózott be és 1950 őszére befejezte a regényt, aminek végül a The Catcher in the Rye címet adta. A New Yorker azonban elutasította az írás közlését, „túl kimódolt, mániákus ez a sztori” – írták. 

A könyvet a Harcourt kiadó is visszadobta (később Kerouac Útonját szintén), végül a Little, Brown jelentette meg 1951-ben, 3 dolláros áron, védőborítóval, Salinger fülszövegével és rövid életrajzával. A kritikai visszhang elég vegyes volt az elején: a Book Review szerint „a mű hosszú, szinte monoton, egy csomó mindent elhagyhatott volna a szerző ezekről a hülyegyerekekről meg az ellenszenves iskolájukról” szóló regényből." Két Nobel-díjas viszont másként vélekedett. William Faulkner: „a legjobb regény az utánam következő írógeneráció terméséből”; Samuel Beckett: „Nekem rendkívül tetszett, sokkal jobban, mint hosszú ideje bármi.”  A könyv akkora siker lett, hogy két hónap alatt nyolcszor kellett újranyomni, és 30 hétig szerepelt a New York Times sikerlistáján, 1981-re 27 országban jelent meg, napjainkig 65 millió példányt adtak el belőle, és évente még mindig 250 ezer darab fogy el világszerte. 

Mi a titka Salinger regényének? Holden Caulfield, a 16 éves amerikai gimnazista „a nyughatatlanság, az elégedetlenség, a lázadás, a status quóval való szembehelyezkedés ikonja”, a hippinemzedék ihletője (Kerouac és társai csak ezután jönnek!). Salinger regényével a mélyreható társadalomkritikán túl egy életérzést fogalmaz meg, megtalálva hozzá egy hiteles hangot, a mindenkori tinédzser hangját. 

A kultuszkönyvekké vált műveknek azonban nem várt hatásai lehetnek 

1980-ban John Lennon gyilkosa, Mark David Chapman ezzel a kötettel takarta el a pisztolyát, amikor lelőtte az egykori Beatle-t, majd olvasni kezdte a regényt, és úgy várta be a gyilkosság helyszínén a rendőröket. Egy agyonolvasott Rozsban a fogót találtak a rend őrei a Ronald Reagan elnök elleni merényletet megkísérlő John Hinckley táskájában is. A 21 éves színésznőt, Rebecca Schaeffert 1989-ben szállodai szobája előtt lőtte le egy elmebeteg, az ő eldobott véres inge mellett szintén a Rozsban a fogó hevert. Salingert megviselték ezek az esetek, erősítve ezzel azt a hitét, hogy a világtól el kell vonulnia. 

A South Park 

A könyvet megjelenésekor szabadszájúsága miatt több országban és amerikai államban betiltották (mintegy százféle csúnya szó szerepelt a regényben, leggyakrabban a „goddam” (istenverte), a „lousy” (pocsék, vacak) és a „bastard” (szemét, gazember). 
Hogy mennyire érezzük botrányosnak ma Salinger művét, jól példázza, hogy a South Park alkotói egy teljes részt (Zacsi McFikásrúd meséje, 14. évad. 2. rész) szántak a regénynek, „amiben csúnyán beszélnek, és ami miatt lelőtték a hippik királyát”. A rajzfilm figurái lelkesen olvasni kezdik a könyvet, majd dühösen teszik le, „mert abban csak valami nyálas csávó nyavalyog, hogy ő mennyire gáz”, és írnak egy igazi trágár és gusztustalan könyvet. 

Zabhegyező vagy Rozsban a fogó? 

A The Catcher in the Rye magyarul 1964-ben jelent meg Zabhegyező címmel, Gyepes Judit fordításában. A fordítás már akkor is vitákat generált. Ungvári Tamás szerint (A „Zabhegyező” Kukutyinban) a lázadó, kamasz hőséből a magyar fordításban egy vagány lesz, a slang-ből pedig vagány-nyelv. Nemeskürty István véleménye szerint (Új Írás, 1964) a Bartos Tibor szerkesztőnek köszönhető cím a visszájára fordítja a „regény mélységesen komoly mondanivalóját.” 

A rozsos metafora ugyanis a mű kulcsjelenetében hangzik el, amikor a főhős Robert Burns versére utalva (Ha valaki lát valakit a rozsföldeken) elmeséli, hogy egyvalamit csinálna szívesen: egy nagy rozsföldön dolgozna, és el-elkapná az ott játszó gyerekek közül azokat, akik a földek mellett álló veszélyes sziklához merészkednek. A catcher a baseball játékban pedig a fogóra utal, s ha Holden elhunyt kisöccsének, Allienak a (versekkel teleírt) baseball kesztyűjére gondolunk, amelyet Holden mindig magával hord, akkor már közelebb vagyunk a regény szimbólumrendszeréhez.


                     
Barna Imre 2015-ben megjelent új fordításáról, a Rozsban a fogóról persze újra vita kerekedett, különösen a címéről. Hiába érvelt a fordító a könyvhöz egy külön kis füzetben csatolt bevezetőben (Hová mennek télen a kacsák?) az új cím mellett, a „régi” Zabhegyezőt sokan visszakövetelték maguknak. Szakmai szempontból azonban a Rozsban a fogó győzött. 
„Az új szöveg jobban visszaadja az eredeti ritmusát, élőbeszédszerűségét, nem próbálja eltüntetni az angol mondatok roncsoltságát, szerkezeti furcsaságait, és nagyon egységes, normasértéseiben homogén szövegtestet hoz létre" - írta Totth Benedek, Fogós kérdés című írásában, a Magyar Narancsban. 

Salinger és a nők 

Az író megszállottan vonzódott a tinédzser korú lányokhoz. Soha nem tudta kiheverni, hogy első szerelme, Oona O'Neill férjhez ment a jóval idősebb Charlie Chaplinhez. 1955-ben feleségül vette az akkor 19 éves Claire Douglast, akitől két gyermeke is született (Margaret és Matthew), ám 1967-ben elváltak. Az ezredfordulón, Margaret Dream Catcher: A Memoire címmel adta ki visszaemlékezéseit, amelyben sok Salinger-legendát megcáfolt.

Joyce Maynard írónő 1972-ben, 18 évesen ismerkedett meg az akkor 53 éves Salingerrel. Először csak leveleztek egymással: „Beleszerettem a levelei hangjába. J.D. Salingertől levelet kapni olyan volt, mintha Holden Caulfield írt volna, de egyedül csak nekem” – írja Maynard. 
Maynard otthagyta az egyetemet és beköltözött Salinger Cornishbeli otthonába. Az együtt töltött (feszültségektől nem mentes) tíz hónapról az írónő az Otthon a világban című önéletrajzi regényében számolt be. A huszonöt levelet pedig Maynard a 90-es évek elején árverésre bocsátotta, amiket a szoftverfejlesztő Peter Norton vásárolt meg, így juttatva vissza azokat az írónak.
Salinger rajta kívül rengeteg más fiatal lánnyal is levelezett, köztük leendő harmadik és egyben utolsó feleségével, a nála 40 évvel fiatalabb ápolónővel, Colleen O'Neill-lel, aki 1988-ban ment hozzá feleségül. 

A világtól elvonultan élt 

Salinger a növekvő népszerűséget nem igazán viselte jól, és végül 1953. május 16-án költözött el New Yorkból a New Hampshire államban található Cornishba, ahol élete hátralévő részét a nyilvánosságtól egyre inkább elszigetelve töltötte. 
A mindennapjait a keleti filozófia és vallás, főleg az advaita védántá határozta meg (Jung, Henry Miller, Huxley, Tolsztoj is vonzódott a hinduizmushoz.) 
A kertjében felépített bunkerben rendezte be dolgozószobáját, ahol folyamatosan és megszállottan írt. A rajongók azonban nem hagyták békén, gyakran utaztak Cornishba abban a reményben, hátha sikerül megpillantaniuk a mestert, aki azonban utálta, ha zaklatják. Nem engedte, hogy lefotózzák (egy-két lesifotósnak azért sikerült), nem nyilatkozott senkinek, utolsó interjúját 1980-ban adta Betty Eppesnek, aki a „Baton Rouge Advocate”-ben közölte le az anyagot. 

„Megveti az irodalmi díjakat, kritikusokat, a New York-i értelmiséget. Gyűlöli az irodalmi mesterkéltséget, írói allűröket, és azokat a szerzőket, akik egy mozisztár számító módján kelletik magukat könyveik borítóján (…) többnyire a megvetésével sújt szinte mindent, amit az irodalmi világban lát – mondja Joyce Maynard. 

Az írást az elkövetkező évtizedekben sem hagyta abba 

1953 és 1963 között négy művet publikált. 
Salinger az 1953-ig írt több tucat elbeszéléséből kötetbe rendezett kilencet, a kötet címe egyszerűen Kilenc történet (Nine Stories) lett. A történetekben az író életrajzi adatai és traumái (a háború utáni poszttraumás stressz) mind megtalálhatók. Az első elbeszélésben, az Ilyenkor harap a banánhal, mely Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el, kezdett bele a Glass család életének kibontásába. 
A Glass család történeteinek középpontjában Seymour áll, a megközelíthetetlen, ám testvéreihez igen közel álló Művész, kinek történeteit Salinger alteregója, Buddy Glass, az Író meséli el. A Franny és Zooey (Franny and Zooey) (1961), a Magasabbra a tetőt, ácsok! (Raise High the Roof, Carpenters) és a Seymour: Bemutatás (Seymour: An Introduction) (1963) mind az ő történeteik. 

Salinger utolsó publikációja életében 1965 júniusában volt. A Hapworth 16, 1924 című elbeszélése a New Yorker-ben jelent meg. Az írás a táborozó, hétéves Seymour Glass levele, egy koravén hétéves harmincezer szó terjedelmű könyvfelsorolása. A fogadtatás negatív volt, a kritikusok úgy vélték, a teljes elszigeteltség, a védánta vallásban való elmerülés megölte benne az írót. 

A hagyaték 

Salinger 2010. január 27-én, 91 éves korában halt meg Cornishban. 
Az 1965 után írt prózai művei feltehetően a 2015 és 2020 között az általa 2008-ban létrehozott alapítvány felügyeletével látnak majd napvilágot. Ezek között találhatunk második világháborús naplóregényt, az első feleségével való kapcsolatát feldolgozó művet, újabb novellákat a Glass-család történetéből és további Holden Caulfield-történeteket is. A Rozsban a fogó megfilmesítésére – amivel az elmúlt évtizedek során megpróbálkozott többek között Billy Wilder, Elia Kazan és Steven Spielberg is – azonban továbbra sincs semmi esély, ezt ugyanis megtiltotta. 


„Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog.” 

(Salinger: Rozsban a fogó

2019. január 25., péntek

100 éve halt meg Ady Endre


100 éve elhunyt költőre A föltámadás szomorúsága (link- a teljes szöveg) című versével emlékezünk.

"És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomoru nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza."

(részlet)

vers 1910. augusztusában íródott és augusztus 16-án jelent meg a Nyugat 1910. 16. számában.

Ady és Léda talán legnagyobb összeveszése után Léda betegen feküdt egy budapesti szanatóriumban, Ady pedig a mézesheteit a Tátrában töltő öccséhez, Ady Lajosékhoz utazott.
„Hét év után nagybetegen hagytam el egy nagybeteget s csupa megmagyarázhatatlan hézag és seb vagyok. Se hitem, se erőm”  - írja 1910. augusztus 9-én a Csorba-tó mellől Hatvany Lajosnak.

A vers a Minden Titkok verseiből című kötetben található, A szerelem titkai című ciklusban.




Ady Endre A föltámadás szomorúsága (részlet),  - a Balaton együttes előadásában


A Balaton együttes 1979-ben Víg Mihály vezetésével alakult meg. Első koncertjüket az URH együttessel adták közösen 1980 szeptemberében. Víg Mihály 1982-től egy másik fontos együttesnek, a Trabantnak is meghatározó tagja lett. Az Európa Kiadóval közös 1986-1987-es turné után azonban a Balaton beszüntette működését. 1991-ben újjáalakult az együttes, 1996-ban látott napvilágot első stúdiólemezük,  A fény közepe a sötétség kapujában címmel. 2009-ben jelent meg válogatásalbumuk (Balaton 1979 - 2009). Napjainkban  rendszeresen koncerteznek, főleg kisebb klubokban lépnek fel.


2019. január 18., péntek

Mészöly Miklós-díj, 2019



Szvoren Edina kapta az idei Mészöly Miklós-díjat. Az elismerést a író  
január 18-án  vehette át Mészöly szülővárosában, Szekszárdon.

A Mészöly Miklós Egyesület Szvoren (Pertu (2010), Nincs, és ne is legyen (2012), Az ország legjobb hóhéra (2015) a Magvető Kiadónál tavaly megjelent Verseim című novelláskötetéért ítélte oda a díjat, amelyet Szörényi László irodalomtörténész, az egyesület elnöke adott át a szekszárdi Művészetek Házában 16. alkalommal rendezett Mészöly-emléknapon.



- Szvoren honlapja

interjú a szerzővel

kritika a Verseim című kötetéről

részlet a műből





„Az a pszichológiai érzék és kíméletlenség, az a mindent átható tekintet, amely Szvoren Edinát jellemzi, egyszerre hatol be az ember és az emberi kapcsolatok legmélyére, és egyszerre képes bármit érzékeltetni a maga banalitásában is.” 
(Kiss Tibor Noé)

2019. január 15., kedd

Balla Zsófia 70 éves

A gerlék

Az én gerlicém Emma,
alatta két fióka,
aki csak folyton enne.
Az anyjuk ül meredten
a virágláda-kertben.

S az Ősz a léptét lassan
visszafogja, magasan
fagyát fönt elviszi.
Fölöttünk jár, hogy loppal,
a forró, őszi lombbal
két gerle még beérjen.

In: Hóka fóka fióka (Versek gyermekeknek)
Bukarest, Kriterion, 1985.




Litera Nagyvizit I.

Balla Zsófia: Megállsz és szívsz egy korty levegőt a nagy irodalomból

Litera Nagyvizit II.

Balla Zsófia: Fantasztikus idő lebegett bennünk